Amint jobban megismeri a családja valódi történetét, Lola megérti abuelája által mondottak értelmét:
,,Csak mert nem emlékszel egy helyre, nem jelenti azt, hogy nem él ott benned."
A Pulitzer-díjas és New York Times sikerlistás Junot Díaz lírai hangnemben megírt, és Leo Espinosa által gyönyörűen illusztrált könyve a kreativitás, különbözőség, és képzeletünk azon képességének dícsérete hogy összekötnek bennünket - a családunkkal, a múltunkkal, és önmagunkkal.
„Felvillanyozó, nagyon bátor gyerekkönyv. Fontos és kényes témát jár körül nagyon finoman, ugyanakkor rendkívül érzékletesen.
Ez az a könyv, aminek minden család könyvespolcán, minden iskola könyvtárában ott kell, hogy legyen. A szerző és az illusztrátor remek alkotópárosának köszönhetően igazán igényes gyerekkönyv született.”
“– A nagymamád azt mondja, a Szigetről kérdezed az embereket.
Lola idegesen bólintott.
– Igen, Mir bácsi. Házi feladat.
– Eddig mit mondtak?
Lola belelapozott a noteszébe.
– Takaródenevér, a levegőnél is több zene, gyümölcs, ami megríkat, tengerpartversek és farkashurrikán.
– Értem – mondta Mir bácsi. – Szóval a szörnyről senki nem beszélt?
Lola szeme nagyra nyílt. Meg sem tudott mukkanni, csak a fejét rázta: nem.
– Még azok se mindig akarnak beszélni róla, akik ismerik...”
A zsűri laudációja
Bár a főszereplő kislány és rengeteg ismerőse a szigetről jött, mégis, megtalálni, magukban hordozni az identitásukat, gyökereiket úgy, hogy közben az új otthonukban is be tudjanak illeszkedni, nem is olyan egyszerű. Sokféle múltat, sokféle emléket, sokféle érzést hordoz mindenki magában – ennek láttatása sikeresen megvalósul ebben a színpompás, kedves képeskönyvben.
Boldog Daniella
A szív: az emlékek szigete
„Anya, színezhetem barnára Aranyhaj bőrét?” – kérdezte tőlem a minap egy kis színező fölé hajolva az öt és féléves kislányom. Biztattam, hogy színezze nyugodtan barnára. Amikor elkészült, felkapta a rajzát, egy sámlira állva az egyik polcra helyezte Junot Díaz Szigetlakó című mesekönyve mellé, amelynek borítóján egy színes bőrű kislány kukucskál egy nagyvárosi látkép előteréből.
A mesekönyvet még nyáron szereztem be, amikor felfigyeltem rá, hogy az UNICEF és a Bookline közös kezdeményezése a Szívünk rajta program a hónap könyvévé választotta SEGÍT kategóriában.
Nagyon is érdemes figyelni a Szívünk rajta jelzéseket a könyveken, és bátran válogatni az ajánlott kötetekből akkor is, ha konkrét probléma megoldására keresünk könyveket (pl. érzelmi intelligencia fejlesztése), s akkor is, ha egyszerűen csak igényes, szép szövegeket, ízléses kiadványokat szeretnénk a gyerekszobában látni.
A program keretében egy szakmai zsűri havonta választ ki sikerlistáktól függetlenül négy darab mesekönyvet négy kategóriában (mesél, segít, fejleszt, rád talál) a 4–12 éves korosztály számára.
A Szigetlakó olyan, rendkívül aktuális problémákat feszeget, mint az idegenség, a kulturális másság kérdései, a gyökerektől való elszakadás és azok megőrződése a közös kulturális emlékezetben. A rövid történet arról szól, hogy az Egyesült Államokban élő Lola nevű kislány a soknemzetiségű iskolájában azt a feladatot kapja, hogy rajzolja le a helyet, ahonnan ő és a családja származik, meséljen róla a társainak. A projekt azért különösen nehéz Lolának, mert kisbaba volt még, amikor Amerikába költöztek, saját emlékei nincsenek a gyökereiről, míg társai könnyebb helyzetben vannak, mert nagyobbak voltak, amikor a szüleik emigráltak.
A Szigetlakó azoknak a családoknak is fontos üzenettel szolgál, akik jelenleg külföldön élnek gyermekkel: az identitásképzésben komoly szerephez jut a hasonlóan elszármazott, azonos nemzetiségű közösség kollektív emlékezete. Lola azt a megoldást választja az iskolai feladahoz, hogy családját és a közvetlen környezetében élőket biztatja, meséljenek neki arról a szigetről, ahol született, és ahova a felmenői kötődtek. Sok mindent megtud, szép és egészen rémisztő dolgokat is, mindenki mást emel ki, mindenkinek valami más jelentette az otthont, kinek a zene, kinek egy íz írja le, milyen is volt ott az élet. Találkozunk gyermeki félelmekkel is: valaki például azt emeli ki, hogy a szigeten takaró nagyságú denevérek szálltak az égen. A felnőttek őszintén válaszolnak a kislánynak, és a legmeghatározóbb félelmeiket is elárulják – például azt, milyen volt, amikor jött a nagy szél és levegőbe röpítette az autókat, az embereknek pedig az ágy alá kellett bújni. De a szigetlakók életét veszélyeztető szörnyetegről (az aktuális politikai erőtérről) is mesélnek Lolának.
Ahogy Lola egyre több történetet hall a szigetről, az egyre élénkebben jelenik meg a képzeletében. Ezzel párhuzamosan a mesekönyv illusztrációi (Leo Espinosa alkotásai) is csodásan épülnek a könyvben, a felidézett sziget vizuális elemei egyre nagyobb mennyiségben jelennek meg az amerikai nagyvárosi képeken.
Az oldalakon homogén módon keveredik a valóság és a felidézett emlékek félig valós, félig fiktív tere. Lola feje felett takaródenevérek repülnek, miközben a nagyvárosban sétálgat, az amerikai nagyváros betondzsungelének közepét pedig homokos tengerparttá álmodja az illusztrátor képzelete: a kislány innen nézi a vízből kiugráló delfineket.
Mire az utolsó oldalakhoz érünk, eljön az olvasás katartikus pontja. Lola kinyitja a füzetét, és az osztálytársaihoz hasonlóan mi, olvasók is megpillanthatjuk végre, hogy a sok-sok emlékből, a kis bevándorló közösség összetartásából milyen sziget épült fel Lola képzeletében. Megláthatjuk, hogy mit tud mesélni a társainak és nekünk a rajzaival arról a helyről, amelynek egyszer ő is lakója volt, s talán most is az, még akkor is, ha soha többet nem érinti a talpa a forró tengerparti homokot. Hiszen szigethez tartozik még akkor is, ha az ő emlékei mások emlékeiből táplálkoznak.
A Szigetlakó nagyon fontos könyv, valóban segítő olvasmány, de csak akkor, ha gonddal, törődéssel és sok-sok beszélgetéssel kísérve fogadjuk. Mindössze harminc sornyi szövegről van szó, de ennek a könyvnek az igazi súlyát nem is ez a harminc sor adja, hanem az a sok kérdés, amit felvet – amelyekre válaszokat keresni helyénvaló már ovis korban is.
Forrás: kepmas.hu
Felelős Szülők Iskolája
Mindenkinek van egy titkos sziget a lelkében, de hogyan találhatunk rá?
Szívesen lennél te is Szigetlakó? Van már egy csodálatos Szigeted neked is?
Amikor először került a kezembe ez a könyv, a színes illusztrációk vonták azonnal magukra a figyelmet, a könyv borítóján látható kapucsínó színű mosolygós kislányarc hatalmas fekete gombszemekkel. Amikor elolvastam, a történet repítette a képzeletemet messzire. Szigetlakó lettem én is egy rövid időre.
Eredetmese
Honnan jöttünk? Hová tartunk? Kik a gyökereink és milyen hagyományaink vannak?
Ilyen és hasonló kérdéseket vet fel az olvasóban ez a történet. A Kölyökparkban rendezett könyvbemutatón Vágási Emőke, a Cor Leonis Kiadó tulajdonosa, örömmel jelentette be, hogy már kapható a Pulitzer-díjas író, Junot Díaz Szigetlakó című könyve. A ropogósan a nyomdából érkezett könyvet Kárász Eszter, Tihanyi Rita és Tibenszky Moni Lisa közreműködésével keltettük életre. Ott ültek a gyerekek előttünk, körülölelték őket a színes játékok, a papírfigurák, virágfűzérek, óriás mangó, ananász és minden olyan kellék, ami az időutazáshoz kell. A Szigetlakó meséje főszereplőjének, Lolának a Szigetét varázsoltuk oda egy délelőttre a gyerekeknek, nem kevés zenével, szituációs játékkal.
A történet egy dominikai kislányról szól, aki már nem emlékszik arra helyre, ahonnan született. Éppen ezért nagy a kihívás és a feladat, aminek eleget kell tennie a tanítónője kérésére: le kell rajzolnia azt a helyet, ahonnan jött. És hogy ezt teljesíteni tudja, elkezd kérdezősködni, mindenkit kifaggat, aki el tudja mesélni ismeretlen hazájának szépségeit, árnyoldalait, rejtélyeit. Minden történet, visszaemlékezés alapján készít egy színes rajzot, lerajzolja távoli szigetét olyannak, amilyennek elképzeli. És a végén tényleg megtalálja a Szigetét, az elképzeltet, a csodálatosat, színeset… „Csak mert nem emlékszel egy helyre, nem jelenti azt, hogy nem él ott benned.”
Ez a mese kicsit másként eredetmese, mint ahogyan azt az iskolákban tanítják, mert nem csak a nemzeteknek, hanem a családoknak is vannak gyökereik, hagyományaik, anekdotáik, amelyekre szívesen emlékeznek vissza – persze csak akkor, ha érdeklődnek ezekről. Nem feltétlenül a hely és a rítusok fontosságát nyomatékosítják bennük, hanem átadnak valamit abból a hangulatból, amely valahol ott lapul mindenkiben, fészket rak, nyomot hagy, lelkesít vagy épp könnyeket csal a szemekbe, esetleg mosolyként lapul meg a szájak szegletében.
Hősök, bálnák, lovasok, szörnyek… és tánc
Mint minden mesében, ebben is megjelennek a mese szereplői, akik maguk is színesek, titokzatosak, néhol félelmetesek. A történet bevezetője után – a drámajátékkal kialakított bemutatón - megszólalt a zene, és a gitár hangjait, Kárász Eszter énekét hallva elképzelhettük mindannyian a Sziget vidám, pezsgő életét. Képzeletünk zajos, színes forgatagában megjelent a színes otthon, ahol „az emberek még álmukban is táncolnak.” És a gyerekek a mese és a zene kapcsán nem csak csillogó tekintetükkel követték a történetet, hanem résztvevő szereplőivé váltak. Figyelve őket pillanatok alatt mi is gyerekké válhattunk, és már spontán koreográfiával játszottunk, énekeltünk velük.
Milyen a Te titkos, belső saját Szigeted?
A mese sok kérdést vet fel, ha figyelmesen végigolvassuk. Nyilván egy gyerekben maga a történet marad meg legelőször, de okosan kérdezgetve drámapedagógiai eszközökkel rávezethetjük őket arra, hogy mindenkinek SAJÁT szigete van. Legyenek kérdéseik a szüleikhez, nagyszüleikhez! Merüljön fel az igényük arra, hogy megtalálják a helyüket a világban, és nem baj, ha ez a hely csak bennük születik meg. Az emlékeink, vagy mások emlékei adják az alapot ahhoz, hogy kikössünk a Szigeten! Tegyél te is egy rendkívüli utazást a Szigetedre..!
Junot Díaz Szigetlakó című érzékenyítő meséje kiváló felütést ad már egészen óvodáskortól, hogy a mese apropóján, akár a családunkban, akár egy rendhagyó osztályfőnöki órán beszélgessünk a másságról, a különböző kultúrákról, szokásokról...és ez egy olyan játék, képzeletbeli utazás , mely messzebbre és mélyebbre visz mint gondolnánk.
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!” (Tamási Áron)
|