Az osztrák származású gyermekpszichiáter, Bruno Bettelheim írta a téma egyik alapművét, a Chicagói Egyetem pszichoanalitikus professzora egyben egy olyan gyermekotthont is vezetett, ahol érzelmileg károsult, illetve autisztikus gyermekeket kezelt – sokszor mesével. A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című könyvében hozta fel példának a több ezer éves, hagyományos hindu orvoslás egyik gyógymódját, amely szerint a lelkileg megzavart embernek egy mesét kell adni, méghozzá olyat, amely az ő egyéni problémáiról szól. A betegnek meditálnia kell rajta, vagyis többször elolvasnia, értelmeznie a részleteket, míg meg nem látja szenvedéseinek mibenlétét és a megoldást.
A gyerekek lényegében véve ugyanezt csinálják, amikor mesélés közben rákérdeznek egy-egy mozzanatra, újra és újra meg akarják hallgatni a történetet, eljátsszanak egy-egy jelenetet, ábrándokat szőnek róla. Ezek során feltárul számukra a mese valódi, nekik szóló jelentése.
És a gyereknek sokkal könnyebb a meséről beszélnie, mint a saját érzéseiről, amelyek olykor szégyenletesek. Ezért is fontos, hogy a szülő maga mesélje a mesét, hiszen így egyetértését és áldását fejezheti ki.
A mese áttételesen, szimbólumokban szól a gyerekekhez, az ő látásmódjukból építkezve. A „hetedhét országon is túl”, az „egyszer volt, hol nem volt” és egyéb kifejezések azt üzenik a gyerek számára, hogy a mese nem a valóságban játszódik, most valami ősi dologról lesz szó, ami eltér a mindennapi életünktől, ezért itt sok mindent szabad, amit egyébként nem. Így átengedheti magát azoknak a fantáziáknak, amelyeket a lelki folyamatai hívnak elő, és amelyek talán zavarba ejtőek a számára.
Az áthatolhatatlan, sötét erdő, az alvó kastély és más szimbólumok azt érzékeltetik, hogy valami rejtett dolog fog feltárulni: s valóban a gyerekkor problémái nem mindig tudatosak. Egyébként nem is kell tudatosítani vagy kimondani őket, a mese abban is segít, hogy a kimondás terhe nélkül simuljanak el a vad érzések – hiszen ezek valóban szégyenteljesek.
A gyerekek világképe animisztikus: úgy élik meg a környezetük működését, hogy a tárgyaknak lelkük, szellemük van, mágikus módon működnek, így számukra hitelesebb az a történet, amiben a természet egyes elemei, a szél vagy a fák beszélnek, az állatok emberré változnak.
A mese főhőse sokszor a harmadik, legkisebb testvér. A gyerek világképe a családban elfoglalt helye szerint épül fel: van apa, anya és ő, a harmadik – akkor is, ha vannak testvérei. Másrészt a főhős általában hátrányos helyzetből indul, gyakran ostobának tartják, lebecsülik: gyerek is azt tapasztalja meg önmagáról, hogy a felnőttek okosabbak nála, ő még ügyetlen, neki még segíteni kell.
A mese ezért reményt és vigaszt is nyújt, hogy egyszer, egy hosszú út végén végül felülkerekedik mindenkin. Ez csak a távoli jövőben lehetséges, a jelen helyzetben irreális vágy, de a jövendő győzelmek álmai, az ebből fakadó jó érzések valóságos erőt nyújtanak és segítenek elviselni a jelen kudarcait.
A gyerekkorban megtanult problémakezelő módszer később is fontos lesz: ha el tudunk képzelni egy szebb jövőt, mindig neki tudunk vágni a megvalósításának.
A mese elején gyakran kitaszítják a főhőst az otthonából: ez talán a legáltalánosabb gyerekkori érzéseket fejezik ki. Csecsemőkor után, kisgyerekkorban a szülők elkezdenek elvárásokat támasztani a gyerekkel szemben, miközben számos tiltást fogalmaznak meg. Egy paradicsomi kor ér véget ilyenkor, és egy nagyon nehéz, konfliktusos korszak kezdődik, ami tele van elkerülhetetlen vereségekkel. A gyermek ilyenkorra valamilyen szinten egyébként is érdeklődik a szűkebb környezetén kívüli világ iránt, elkezd kifelé fordulni, máshol is keresni érzelmi támaszt. Ezt a helyzetet jelképezi az otthon elhagyása, majd egy hosszú útra lépés, aminek a végén a jutalom vár – vagyis a személyiségfejlődés eredménye.
Azért is fontos, hogy a mese hallgatója könnyen tudjon azonosulni a főhőssel, mert a gyerekben nem az a kérdés merül fel, hogy jó akarok-e lenni, hanem az, kire akarok hasonlítani, és az értékrend a pozitív azonosulások talaján alakul ki. A negatív hős mindig csúnya és pórul jár: ergo, nem éri meg rossznak lenni.
Az állatok a vágyak szerint működő, ösztönös életformát jelenítik meg. A gyerekkor legnagyobb feladata megtanulni uralkodni a személyiség ezen része felett, freudi megközelítésben: megzabolázni az ösztön-ént. A segítőkész állat azt érzékelteti, hogy a személyiség szolgálatába kell állítani ezt a részünket, nem legyőzni vagy elfojtani.
A lelki fejlődés során tehát sokszor ellentétes részeinket kell integrálnunk: erről szól a világ leggyakoribb mesetípusa, amelyben két testvér a főszereplő. Bruno Bettelheim ebből több mint hétszáz változatot gyűjtött össze, köztük van a bibliai, tékozló fiúról szóló epizód is.
Ezeknek az elbeszéléseknek az a lényege, hogy a két testvér elszakad egymástól, mert az egyikük elhagyja az otthonát, a másik pedig ott marad. A gyakoribb változat szerint a „tékozló” testvér kerül bajba, de az is előfordul, hogy az otthon maradt. A történet során újra egymásra találnak, illetve meglelik a boldogságot. Ez freudi megközelítésben azt jelenti, hogy a gyereknek integrálnia kell a felettes ént és az ösztön ént is. Nagyon sokáig ugyanis a szülők testesítik meg a felettes ént, vagyis a szabályokat, a lelkiismeret parancsát, ha minden jól alakul, ezek idővel beépülnek a személyiségbe, a külső parancs belső késztetésévé válik. De az sem jó, hogy az ösztön-én teljes elnyomás elfojtás alá kerül.
És végül a főhős elnyeri méltó jutalmát, a fele királyságot, vagyis az identitást, hogy gyerek uralmat nyer a benne kialakult káosz fölött.
Forrás: eletszepitok.hu
|