Reggel aztán a szegény ember fejszét vetett a vállára, s elindult a hat gyermekével az erdőbe. Mikor beértek a kellős közepébe, egy fa alá állította a gyermekeket, s meghagyta, hogy várják meg, amíg visszajön. A gyermekek vártak is alkonyatig, de az apjuk csak nem jött.
Azt mondja a legkisebb fiú:
- Ne várjuk többet az apánkat, nem jő már vissza. Bizonyosan hazament, s azt hiszi, hogy mi is hazamentünk.
Elindultak ők is hazafelé. Szerencsére útközben megjegyeztek egy-egy bogos, horgas fát, s így szépen hazataláltak. Csudálkozott a szegény ember, hogy ezek a csepp gyermekek maguktól hazataláltak, örült is, búsult is. De éjjel tovább évelődött, s azt mondta a feleségének:
- Visszajövének a gyermekek, feleség. Pedig én nem nézhetem tovább az éhezésüket. Most már hajnalban költöm fel őket, s úgy viszem az erdőbe, hogy vissza ne találhassanak.
Úgy is tett a szegény ember, miként beszéle. De a legkisebb fiú hallotta az apja beszédét, s mielőtt elindultak volna, besurrant a kamarába, ott volt még egy zsákocska korpa, ezt hóna alá fogta, s úgy indult az erdőbe.
Amint mentek, mendegéltek, leszórt egy-egy marék korpát, hogy majd aztán ennek a nyomán hazamehessenek. Mire megvirradt, már az erdő közepében voltak, még azon is túl, mert még messzebb vitte az apjok, nehogy valamiképpen visszakerüljenek. Most is egy fa alá állította őket, s meghagyta, hogy onnét el ne mozduljanak, míg ő vissza nem jön. A gyermekek nem is mozdultak el, mert szépen leheveredtek, s egész nap úgy aludtak, mint a bunda.
Estefelé fölébredtek, s akkor így szól a legkisebb fiú:
- No, az apánk megint nem jött vissza, s nem is jön. Mi csak induljunk haza magunkra.
De a többi fiú sírva fakadtak. Hogy találjanak haza, mikor ma sötétben jöttek el, s nem jegyezhették meg az utat?
- Ne búsuljatok - mondá a legkisebb fiú -, volt énnekem eszem, s korpát hintettem el, ahol eljöttünk.
Erre egy kicsit megvigasztalódtak a gyermekek, de csakhamar ismét elszontyolodtak, mert híre-pora sem volt a korpának. Róka, farkas vagy valamiféle vadállat fölnyalta mind egy falásig.
Már most igazán nem tudták, hogy merre forduljanak. Mentek, mendegéltek torony irányában. Hát egyszer csak egy szikrányi világosságot látnak a nagy sötétségben. Közelébb-közelébb mentek a világossághoz, az pedig nőtt, nőtt, míg egyszer csak látták, hogy az gyertya világa egy kis házikónak az ablakában. Egyenest odamentek, s benyitottak a házba.
Egy éktelen csúf öregasszony ült az asztalnál, akinek az orra a földet verte, s a fél arcán több ránc volt, mint száz asszonynak a szoknyáján.
Köszöntek a fiúk illendőképpen:
- Adjon isten jó estét, öreganyó! Hát hogy s mint szolgál az egészsége?
- Adjon isten nektek is, édes fiaim! Hát én vagyok, ahogy vagyok, de ti hogy jövétek ide, mikor minden jó lélek kerüli ezt a házat. Ó, ó, lelkem, gyermekeim, fussatok innét, mert az én gazdám a világhíres emberevő, s ha itt talál, reggelig egy porcika sem lesz belőletek.
Mondta a legkisebb fiú:
- Mindegy már minekünk, lelkem, öreganyám! Csak adjon nekünk szállást s vacsorát. Álló hete, hogy egy befaló falást nem ettünk, legalább lakjunk jól egyszer világéletünkben. Azután hadd egyen meg a világhíres emberevő.
Megesett az öreganyó szíve a gyermekeken, s azt mondta:
- Hát jól van, lelkem, gyermekeim, maradjatok itt, egyetek-igyatok, feküdjetek le, s ha csak képes leszek, elbolondítom a gazdámat, hogy észre ne vegyen.
A gyermekek jól ettek-ittak, s az öreganyó lefektette egy karikás ágyba. De ebben az ágyban aludt már hat gyermek: az emberevő fiai. Az öreganyó lábtól fektette egymásnak a tizenkét gyermeket, s a gazdája gyermekeinek a fejébe sapkát húzott, hogy az emberevő össze ne tévessze, ha mégis ehetnékje jönne. Mire az emberevő hazajött, a gyermekek mind aludtak, de az emberevő mindjárt elkezdett szimatolni.
- Hé, öreganyó - mondta -, idegen szagot érzek.
- Nincs itt senki, lelkem, gazdám - mondta az öreganyó.
Az emberevő hitte vagy nem, lefeküdt. Egyszercsak megint megszólal:
- Már akármit beszél kend, de én idegen szagot érzek. Hiszen mindjárt meglátom én!
Megijedt az öreganyó, hogy most majd mérgében őt is megeszi a gazdája. Mit csináljon? Akárhogy fájt a szíve, megvallotta a gazdájának, hogy van biz itt hat szegény gyermek. Kérte szépen, ne bántsa őket, úgy sem esik azokból egy jó falat, csak bőrük meg csontjuk - hiszen álló hete, hogy ma ettek először.
Hej, megmérgelődött az emberevő. Még azt akarja az öreganyó, hogy ő éhen vesszen! De bizony mind fölfalja azokat a gyermekeket!
Hallotta pedig mindezt a beszédet a legkisebb fiú. Míg az emberevő fölkelt az ágyából, hirtelen kihúzta az emberevő fiainak a fejéből a sapkákat, s a maga s testvérei fejére húzta. Aztán horkolt tovább, mintha ő aludnék a legmélyebben.
Hát jön az emberevő, s végigtapogatja a fejöket, azután a saját fiainak a fejét. Egyszerre csak: nyissz! nyissz! mind a hat fiának elnyisszentette a nyakát. Azt hitte, hogy ezek az idegen gyermekek, mert nem volt sapka a fejükben. Mindjárt meg is ette mind a hatot, s erre úgy elaludt, mint a bunda.
A legkisebb fiú csak ezt várta, s mindjárt fölkeltette a testvéreit, hogy: tovább, mert itt ég a föld a talpuk alatt! Szépen kisurrantak az emberevő házából, s uzsgyi neki, vesd el magad! - szaladtak árkon- bokron keresztül, ahogy csak győzték.
Déltájban megállottak, s egy körtefa alá leheveredtek, mert már olyan fáradtak voltak, hogy tovább nem tudtak menni.
Reggel azonban felébredt az emberevő is - haj, édes istenem, ne hagyj el! -, nagyot ordít, mikor látja, hogy a saját gyermekeit ette meg, s az idegen gyermekeknek hűlt helye van. Mindjárt felhúzta a csizmáját, amelyben egyszerre hét mérföldet léphetett, s szaladt a gyermekek után, mint a sebes szélvész.
A gyermekek már mind elaludtak a körtefa alatt, csak a legkisebbik nem. Ez észrevette, amint az emberevő közeledett. Hirtelen fölköltötte a testvéreit, elbújtatta a magas fűben, ő pedig felmászott a körtefára.
Hát az emberevő éppen a körtefa alatt állott meg. Ott leheveredett, s mindjárt el is aludt. Úgy horkolt, hogy a fa csak úgy ingadozott belé. A fiúnak sem kellett egyéb, szépen lemászott a fáról, nagy üggyel-bajjal leráncigálta az emberevő lábáról a csizmát, aztán felhúzta a maga lábára, éppen a derekáig ért, s szaladt vissza az emberevő házába.
Befut a házba nagy lelkendezve, s mondja az öreganyókának:
- Jaj, lelkem, öreganyám, a kend gazdáját megtámadták a tolvajok, s addig el sem eresztik, míg egy zsák aranyat nem ád nekik. Engem küldött vissza, hogy elhozzam az aranyat.
Az öreganyó hitte a gyermek beszédét, mint a szentírást, hiszen az emberevő csizmájában volt. Mindjárt lefutott a pincébe, ott felöntött egy zsák aranyat, s biztatta a fiút: csak siessen, siessen, nehogy megöljék a gazdáját.
Az emberevő még mindig aludt, mikor a gyermek odaért a zsák arannyal. Hirtelen összeszedte a testvéreit, s mentek hazafelé nagy sebesen. Eközben az emberevő fölébredt, s mikor látta, hogy a csizmáját ellopták, nagy mérgében megpukkadt.
A hat gyermek pedig szépen hazaért, de mikor az apjuk meglátta, elkezdett kiabálni:
- Hát még most sem vesztetek oda?! Jaj, istenem, jaj, mit csináljak?!
Hanem amint a zsák aranyat elébe öntötték, egyszeriben elmúlt a bánatja, el a haragja, s sorba ölelte, csókolta a gyermekeket.
Bezzeg aztán nem volt baj a háznál. A szegény ember úgy meggazdagodott, hogy akár mind a két zsebében aranyórát hordhatott.
Itt a vége, fuss el véle.
Forrás: Mesélj nekem - Testvérekről és barátokról
|