– No, azért ezt a híreset már magam is meghallgatom – mondta, amikor elébe lökdösték a saruszíjaitól is megfosztott mesemondók mesemondóját. A saruszíját azért szedték ki, nehogy a karóba húzástól való félelmében felköthesse magát. Így szokták azt a tömlöcökben, mióta világ a világ. – Fűzzétek vissza a saruját – szólt oda a király a porkoláboknak –, úgyse lesz alkalma felkötnie magát, mert én őhírességét most végighallgatom, s utána, bizonyságul, hogy a meséje engem meg nem indított, saját kezűleg csapom le a fejét. No, hadd hallom azt a mesét! A fogoly megrázta láncait. – Vetesd le. Láncokban nem mesélek. – Nem? – horkant s kapott kardjához a király. – Nem én! – nézett szembe vele a költők költője. A király dohogva lökte vissza kardját a hüvelyébe, s intett, hogy szedjék le róla a vasat. – Na, hadd halljuk most már a mesék meséjét. Vagy óhajtasz még valamit? – Le szeretnék ülni. – Ülni a király előtt! – horkantak föl most már mind a körülálló udvarbeliek. – Micsoda vakmerőség! – Hozzatok egy széket ő¬urasága alá! – nyelte le a mérgét a király. – Üljetek le ti is, mindannyian – intett a körülállók felé a költők költője. – A mesét csöndben kell hallgatni. Áhítattal, mert a mese a királyoknál is hatalmasabb. Örök életű. – De te a halál fia vagy! – szökött fel a trónjáról a király, aki tovább nem nyelhette mérgét. Suhant is a kardja. Mindenki földön látta már a költő fejét. De abban a minutumban hatalmas fény csapott a palotába. Tűzszárnyú madár suhant be, s a költőt elkapta a király keze elől. – Sohasem fogod megismerni a mesék meséjét. Soha! – hallották még a megrémült körülállók, akik haláluk napjáig se tudták bizonyossággal, hogy a madár vagy a költő mondta volna-e. Dühösen lökte vissza kardját a király. – Hozzátok előmbe mindazokat, akik már hallották a mesék meséjét. Hallani akarom! Csak azért is hallani akarom. Szétszaladt az udvar, a porkolábok, még a kukták is mind a mesék meséjét ismerőket keresték. Estére tele lett velük a palota pincéje. De egy sem akadt, aki elmondta volna a királynak is. Hiába dühöngött a király, hiába suhogott a kardja. – Nem vagy méltó a végighallgatásra. Nem érdemled – mondta sorra minden elővezetett. A király sújtott-vágott volna, de a tűzmadár minden suhintásra megjelent. És elvitte a halálra szánt mesemondókat, sorra mind, amíg csak ki nem ürült a pince. A királyt pedig megölte a mesék meséje utáni szomorúság. És azóta is minden mesemondó, költő, regös, énekes azért él-hal, teszi rá életét, hátha sikerülne kitalálnia, elmondania a mesék meséjét, amitől egyszerre jobbá-szebbé változna a világ s az emberek.