Szegény Dzsoni és Árnika
2020.02.25. 04:28
8-10 éveseknek
Illusztrálta: Réber László
Kiadó: Osiris Kiadó, 2006
Oldalszám: 84
"...Hegyen innen, völgyön túl, völgyön innen, hegyen túl volt egy kerek tó. A kerek tó mellett királyi kastély, harminchat tornyú, háromszáz ablakos.
Ebben a kastélyban lakott Östör király meg a lánya, Árnika. Nagyon igazságos volt Östör király. Azt büntette, akit kellett, és azt jutalmazta, aki megérdemelte. De legeslegvilágosabban abból látszik, hogy milyen jó király volt, hogy dühösen soha nem parancsolt senkinek semmit..."
Östör király nem adja máshoz a lányát, csak ahhoz, akit az szívből szeret. S ez a legény Dzsoni lesz, a világ legszabadabb embere, aki - furcsa módon - éppen a szabadságának a rabja.
|
A hagyományos meséből "érkező" lovagok hiába is vívnának Árnika kegyeiért, mindenképp nevetségessé válnának. Mivel Lázár Ervin meséiben minden egy kicsit másképp történik, mint ahogy szokott, még a nagyon gonosz Százarcú Boszorka is felölti a százegyedik ábrázatát, és segíti a főhősöket, rátalálni a Hétfejű Tündérre, aki megszabadítja őket minden rossztól.
A Réber László rajzaival illusztrált kedves, szép történetet érdemes ajánlani a kisiskolások körében.
Lovász Andrea
A mesevilág „komolyan vétele”, egyfajta valóságként való tételezése azonban nem zárja ki mese- és való világokkal való játék lehetőségét. Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnikája a klasszikus tündérmesék klasszikusa lehetne, ha a történet nem tartalmazna a mesei szüzsé mellett egy metafikciós síkot is, amely párhuzamosan halad a mese cselekményével, ill. alakítja a mesei történéseket.
Szegény Dzsoni és Árnika meséje valódi tündérmese hős lovagokkal, gonosz boszorkánnyal, szerelemmel, próbatétellel, átokkal, tündérrel és a végén természetesen megváltással. (Dzsoni bátorságával, de főképpen Árnika okosságával és segítőkészségével visszanyerik eredeti alakjukat, és a gonosz boszorkány is jólelkű „mamikává” alakul.)
Már a szereplők nevei, a kacsává való változtatás, a boszorkány megjavulásának motívuma is megtöri a megszokott mesei rendet; ezen kívül igencsak mesétlen szereplők is próbatételek elé állítják a vándorló szerelmeseket: Ipiapacs a hírhedett rabló és bandája (lásd fennebb: Vajon elég erős-e a mese ahhoz, hogy a futballozó rablók motívuma ne hiteltelenítse az egész történetet?), a mindig mindenen megsértődő Rézbányai Győző és a tizenkét nagyon testvér. Mindezen „szabálytalanságok” ellenére a teoretikusan leválasztott szüzsé meseként teljes és befejezett.
A könyv különlegességét nem is a mesei történések, hanem a már említett reflexív mozzanatok szövegbe építése adja. Ezek a párbeszédek nemcsak megteremtik, de folyamatos kommentárokkal látják el Szegény Dzsoniék mesevilágát, úgy, hogy a mesének valósággal való összehasonlítása lesz a reflexió eszköze. (Vesd össze Lázár Ervin eljárását a koraromantika ironikus mesereflexiójával, különösen Tieck Csizmás kandúr feldolgozásával.) A felnőttek kezdetben akadékoskodó hozzáállása tökéletes együttműködéssé alakul: a gyermeki világlátás szabályai szerint íródik a mese.
A mesélő kislánya tudja azt is, milyennek kell lennie egy mesének, hogy van benne király meg királykisasszony, gonosz boszorkány, fütyörésző vándorlegény, és hogy a vége mindenképpen jó kell legyen. A gyermekvilág etikai – Szókratésztól ismert – rendjének értelmében boszorkánynak lenni rossz (mert „mindenkinek bajt meg bánatot kell okozni. Az nagyon rossz lehet.” 14.), ezért kell a mese végén megjavulnia a boszorkánynak; a szabadság pedig nem a mindentől és mindenkitől való függetlenséget jelenti, hanem a szabad választást, akár a kötöttség választásának lehetőségét is.
A felnőtt ugyanakkor tanítja a gyereket, aki ezúttal nem csupán tárgya annak, hanem a mesekezdő szituáció megteremtésével és az újabb és újabb fordulatok kérésével aktív alakítója a történteknek. Egy (képzelt) gyerek és egy (képzelt) felnőtt együtt írja a mesét, így nemcsak a mesei történések feszültésége marad meg mindvégig, hanem a párbeszédek információtartalma sem merül ki. A cselekményre és azok főképpen etikai jellegű értelmezésére vonatkozó megjegyzések a valóság viszonyait állítják szembe a meseiekkel, illetve a mese történéseiből levont „tanulságok” valóságra való alkalmazási lehetőségeit tárgyalják. Az akár egy mondatban megfogalmazható egyes fejezetek utáni értékelések során így derül ki pl., hogy a mesében és a valóságban egyaránt van jó harag és rossz harag; a sok kincs utáni vágy rabbá teheti az embert; csak igazi szeretet létezik, ez pedig olyan mint a varázslat;
„sok rossz van, amiben van valami jó, de van fenékig rossz is” (51.);
mindenkinek van valamihez tehetsége; senki sem a világ közepe, „azazhogy mindenki” (65.); a bizalom és a szeretet boldoggá teheti az embereket; és ha valaki valamit nagyon akar, azt tényleg meg tudja csinálni. Az egész mesét záró értékelés a mesevilág és valóság lényegi különbözőségére világít rá: a valóságban nem mindig fordulnak jóra a dolgok. Ám a kislány félelmével ellentétben nem a valóságra való alkalmazhatóság lesz a mese igazságának kritériuma (azaz éppen a referencialitás hiánya jelenti a mese egyik privilégiumát).
A létrehozott mese átviteli mágiaként, varázslatként értelmezhető, mintegy előrejátssza a valóság viszonyait: az író és kislánya meséje arról szól, hogy
„mi mind a ketten nagyon-nagyon akarjuk, hogy a valóságban is jóra forduljon minden” (83.).
Ebben a kontextusban a mesevilág – való világ ontológiai különbözőségénél fontosabb lesz azok hasonlósága: az analógiás reláció nem a történések és viszonyok síkján, hanem az egész mese jelképességében keresendő.
|
|