– Didergést vegyenek! Vegyenek vacogást, jó toporgást! – fordult erre meg amarra. A hidegnek ezt a kiáltgatását hallva, ijedtükben könnybelábadtak az ablakok, behúzták nyakukat a kémények, az ajtók nyekkentek és becsukták magukat, s az emberek, a téren járó emberek összébb húzták kabátaikat, kapkodni kezdték lábaikat, hogy el innen a térről, kék orrú kofa rakott dombjaitól. S a kapkodó futásban észre sem vették, hogy máris hátukon egy dombja a didergésnek, bennük egy kupac vacogás, zsebükbe dugva a sok-sok toporgás. Pedig ezeket, a didergést, vacogást, toporgást dehogy kérték az emberek, jajj, dehogy akarták maguknak, zsebükbe, de a hideg nekik adta, kéretlenül. Kapkodták lábaikat az emberek, s vitték azt, amit a hideg nekik adott, s közben olyanokat mondtak, hogy: – Hááp-szi! Háááp-szi! – s ezt mondták, többször is, miközben kezeik fellendültek, mintha nagy jó kedveik kezdődnének, vagy tánc jutott volna eszükbe, eljárni való tánc. S szortyogtak is melléje. A hideg, kezeit hasán összefogta, és göcögött ezen a táncos vigadalmon. Bár csak úgy tűnt, mintha táncos vigadalom lenne, holott nagy prüsszögések és szortyogások ideje volt ez.