Ennek a karcsú kisasszony-ködnek volt egy rossz szokása, mégpedig az, hogy folyton csipegetett valamit, innen eszegetett, onnan harapgatott: őszi kikericset a tisztás széléről, csmm­csmm, csücsöri szája lemaj-szolta lilaságukat; néhány szöcskét, szédült pillangót is beterelt a hasába, mindent bekebelezett, ami útjába akadt, s ahogy evett, úgy terebélyesedett. Már nem volt karcsú derekú, csak keverített kád, az volt. Az bizony. Alig fért a fák közt. Csak ő volt mindenütt, köd a kikerics helyén, köd a tücsök, a pillangó nyomán, a fű, a falomb helyén. Történt egyszer, épp akkor, mikor a legkádabb volt a köd, hogy előremegett egy nagy szemű, kisfejű őz, lábára vett egy-egy darabot a terebélyes ködből – gondolta, hadd le-gyen kevesebb ez a sok –, és elinalt vele, messzi erdőkbe, s ott letette a köddarabokat. Ahol letette, ott tavasszal kikericsek bújtak. A nagyszemű, kisfejű őz után egy patak is arra tévedt. Még mindig eléggé nagy köd volt, könnyű volt eltévedni.Csobogott néhányat, majd virgoncon magára kapott ő is a terebélyes ködből, s már el is tűnt vele, vitte messzi erdők szélére, s ott letette a jókora köddarabot. Ahol letette, ott tavasszal szöcskék bújtak elő. A nagyszemű, kisfejű őz és a patak után egy holló is a terebélyes köd körül járt, szár-nyára vett belőle, s röpítette, szélnél is sebesebben, messzi erdők fölé, s ott, a levegőben letette a köddarabot. Ahol letette, ott tavasszal pillangók nyíltak. A maradék ködöt – ami már ismét karcsú, kisaszszonyköd volt – felgomolyította a Nap, elővette kötőtű sugarait, s a gyönyörű, habos és fodros szürkeségből kötött magának sálat, sapkát télire.