Szepesi Dóra
Mesék farsangja
Úgy vagyok vele – gondolom, más is –, hogy az olvasmányaimra csak akkor tudok ráhangolódni, ha találok néhány közös pontot velük, legalább egy apró jelet, ami olyasmire utal, ami engem éppen foglalkoztat.
A Tili és Tiló esetében már a borító megfogott: egy óriás medve hátán ül két kisgyerek, egy fiú és egy lány, nem eldönthető, hová valók, van bennük valami keleties, északias és valami a medvekultuszból. Így voltam egy előző Acsai Roland-könyv választásakor is: tizenkét évvel ezelőtt a Két ég satujában című verseskötetét kíváncsiságból, Finnország-imádatom miatt vettem meg. Nem csalódtam, tetszett verseinek különleges, finom világa – hozzá Acsai Varga Vera festményei. A szerző munkásságát azóta kísérem figyelemmel.
A Tili és Tiló elolvasása után kedvem támadt újra kézbe venni a verseskötetet, és jólesően nyugtáztam, hogy van a kettőben valami hasonló. A verseskötet címadó verse arról a finn tájélményről szól, amikor az ég a tóban tükröződik, és az ember közte áll, így igen sokféle érzelmi tájkép alakulhat, amelyek rezonálnak a befogadóban. Azt hiszem, ez lehet a legfontosabb és legfinomabb hatás, amit olvasmányaink adnak. A régi verseskönyv és a legújabb mesekönyv között összefüggést találtam: a tükröződést. Ám a Tili és Tiló esetében nem ennyire sima a dolog: mintha tört tükörszilánkok összerázásából és újrarendezéséből állna össze a történet, kreatív kollázsként, úgy, hogy meglévő mesemotívumokat, alakokat, alakdarabokat rak össze újjá a szerző, ahogy kedve, tehetsége és humorérzéke diktálja.
Sodró, fordulatos történetek centrumában találja magát az olvasó, közben ismert mesefigurák és helyzetek karikírozott változatai rendeződnek a címszereplők vonzáskörébe, és mi csak hagyjuk magunkat sodortatni az eseményekkel – képzeletünk kísérői Moldován Mária varázsos illusztrációi. Felnőttként, bizonyos meseismerettel, könnyű felismerni például a Csipkerózsika, A kis hableány, az Alice Csodaországban motívummorzsáit – nem véletlenül jut eszembe az is, hogy alakjai úgy vonulnak föl, akár egy farsangi bálon a jelmezekbe, álarcok mögé bújt szereplők.
Elgondolkodtató azonban, hogy vajon mit fogad be mindebből egy gyerek. „Belső gyermekemre” hagyatkozva megállapítottam, hogy neki azok a részek tetszenek, mint például amikor a medve mézet tankol a benzintöltő állomáson, vagy amikor Tiló, a bűvésztanonc gavallér luftballonok segítségével szabadítja ki Tilit (az Otíliát becézik így) ketrecfogságából, aztán például az az idilli jelenet, amikor Tili kabátzsebében meleg fészekre és végre újra egymásra talál a gonosz erők által egymástól elszakított egérpár. A történet végére kiderül az is, kié a hómezőn talált hatalmas tojás, amit Tili zsebében hord magával a vándorúton. A konfliktusok sorra megoldódnak, és ott találjuk magunkat a végkifejletnél, ami nem más, mint az, hogy elindulnak együtt haza.
Acsai Roland elsősorban költő, a könyv végén verseket, dalokat is találunk: Tili és Tiló dala, A kis habfiú dala, Szimor dala, Szaharin dala…
Még mindig nem hagy nyugodni, amit a tört tükörcserepekről gondoltam. Ilyen lenne a modern mese? Ilyen recycling-fajta? Nincs mese, ilyen világot élünk.
Vajon lehet-e ma „sima” mesét írni, mint amilyenek az „igazi” mesék, vagy tényleg az van, hogy a talált darabokat illesztjük össze új képpé, mint ahogy a képzőművészet szuprematista, konstruktivista komponálói teszik?
Másképpen fogalmazva: tegyük a színes üvegcserepeket egy kaleidoszkópba, és forgassuk, amíg egy-egy minta kirajzolódik?
Az az érzésem, manapság a mesék farsangját éljük. Farsang után azonban új szakasz kezdődik, akár az évkörben, ismétlődés, de megújulás is. Acsai Roland munkássága gazdag, sokoldalú: versek, fantáziaregények, színpadi művek és műfordítások, operák újramesélése – mindezekkel foglalkozott már. Nekem mégis legjobban a költészete tetszik: az, amikor a tó csak úgy simán tükrözi az eget.
Forrás: Bárka online
foxbooks
Acsai Roland legújabb meseregénye megint egy olyan mesekönyv. Tudod, az a képzelet szárnyán lebegős, humorral átitatott, elvarázsolós fajta. Amikor egy furcsa, mégis oly ismerős világba csöppensz, felteszed a kezeidet, hátradőlsz és boldogan elmerülsz benne. Ebben a történetben a lány medveháton poroszkál (mi sem természetesebb!), a királyfi hóparipán masíroz, a fiú papírrepülőn száll alá. Itt a töltőállomáson benzin helyett méz folyik (naná!), megeshet, hogy fejjel lefelé nőnek a fák (meg hát!), a kék tengerben sellőfiú lubickol, a cirkuszban pedig szárazföldi polip parádézik, akinek jó barátja egy virágfejű oroszlán. Tili és Tiló (na meg a többiek), velünk tartasz?
Egy kietlen, holdbéli tájon járunk. Amerre csak a szem ellát, hó borít mindent. Nicsak, jön valaki! Egy nevesincs lány vándorol egy medve hátán ülve. Ródli és a lány itt, a senki földjén találkoznak Szimorral, a kisegérrel, aki szerelmét, a bájos ugróegeret (méret nem számít!), Szaharint kutatja mindenfelé. Az egér vadiúj barátjának egy sosem hallott, mégis oly ismerős nevet ajándékozott: Tili! Mostantól Tili a lány neve! Az utat immár hárman folytatták tovább. Ródli hátán Tili, Tili zsebében Szimor, zsákjában pedig egy rejtélyes tojás lapult. Napokig vándoroltak így.
Szimor (…) az alvást választotta. Álmában élelemmel teli kamrákat látott és meleg padlásokat, ahol poros porcelánbabák teáztak az örökké tartó vasárnap délután.
Aztán egyszer, közel a kimerültség és éhhalál határán – habár se út, se autó semerre – ott, a semmi közepén, egy töltőállomáshoz értek. Hiszen ez méz! – mordult fel Ródli. Mindjárt fel is tankolta magát uszkve 20 literrel, majd elégedetten téli álomba szenderült, és mit sem sejtve hortyogott tavaszig a kút lábánál.
Mindeközben Tili és Szimor a benzinkutas csapdájába került. A lány álomba merült egy mérgezett csokitól, az egér pedig egy befőttesüveg mélyéről próbálta az önjelölt Kupidót jobb belátásra bírni.
Most már jöhet a hercegecske.
Dörzsölte a kezét a benzinkutas. De a hercegecske csak nem akart jönni. A királyfi nem mentette meg a lányt, és nem volt boldogan, amíg. Igaz megpróbálta, de őt nem valami kitartó fából faragták. Nos, az sem segített, hogy fehér ló helyett, fehér hófelhőn masírozott felé, ami szakadatlan szétesett, és az sem, hogy hiányzott az igazi motiváció. Mit szépítsük, visszafordult.
Amikor aztán a benzinkutas bajszán elolvadtak a jégcsapok, és a tél véget ért, Ródli ébredezni kezdett. A benzinkutas jobbnak látta, ha kereket old, Tili pedig… nos az alvó lányt elvileg ugye csak a kedvese csókja ébreszthetné fel… De mit gondolsz, lehet ilyen esetben más megoldás is? Megtörheti bármi is a mérgezett csoki átkát? Mindent nem árulok el, legyen elég annyi, hogy néhány oldallal később a kis kompánia ismét úton volt, és nem is sejtették, hogy az igazi nagy kalandok még csak ezek után várnak rájuk! Nem sokkal később már egy áradástól megduzzadt hömpölygő folyóval néztek szembe…
Szürkén és sebesen hömpölygött, különféle dolgokat sodort. Elúszott előttük egy ágy, amin egy idős néni aludt. Talán észre sem vette, amikor kisodorta a szobából a víz. Az ágyat egy mézeskalácsház követte, a tetején fekete macska nyávogott. A mézeskalácsház után egy torony imbolygott el, mint egy hatalmas bólya.
A hármak (na meg a tojás) nekivágtak hát a hömpölygő víznek, de egyszer csak örvénybe kerültek. Tili Szimorral a tengerig sodródott, Ródlinak pedig nyoma veszett. A vízből egy csodaszép sellőfiú mentette ki a lányt – barna haj, tengerzöld szempár, szemhéja kagyló, szája szederjes – de nem, ő sem lett Tilibe szerelmes (mi van már?!?).
Nem sokkal később egy papírrepülő landolt mellettük, amin ez állt: TILI ÉS TILÓ. Mi lehet ez? Hogy került rá a lány neve? Hamarosan kiderül. Addig is folytatták útjukat, és micsoda szerencse… rábukkantak a szomorú Ródlira is – bezárva egy ketrecbe! De sajnos baj történt, a mackó kiszabadítása közben Tili is csapdába esett! De ki ejtette foglyul őket?
A rácsok mögött törpék álltak és dörzsölték a tenyerüket. Pontosan heten voltak. Arcukat és fejüket rozsdás bilik takarták, és a szemrések mögül pislogtak rájuk. A vállukon csákányok feküdtek. Nem lehetett tudni, hogy a szerszámaik voltak-e, vagy a fegyvereik. Tili az utóbbira tippelt.
De miért tesznek ilyet a jámborságukról ismert (elvileg) csupaszív hetek? Mi köze mindehhez egy halálfejes kendős rút boszorkának? Miért üldözi őket az egyébként igenis törvénytisztelő (seprű-világítás rendben, zöldkártya rendben, károsanyag kibocsátás zéró) bibircsókos vénség? A megmentőjük ezúttal egy fiú lesz. Ő Tiló, aki varázslótanoncnak készül, de nem hiszi el, hogy valóban tud varázsolni. Aki egy óriási papírrepülővel érkezik, viszont színes lufikkal repíti el a foglyokat ketrecestől. Akinek szintén nincs múltja, ahogy Tilinek sem, és akivel a lány még sosem találkozott, mégis tudja, hogy egy különös kapocs fűzi őket össze…
Vajon merre vezet ezután az útjuk, és mi lehet Tili és Tiló igaz története? Milyen kalandok várnak még rájuk? Valaha is révbe érnek? De legfőképpen: mi bújik meg a titokzatos tojásban? Egy biztos, a könyv végére az is kiderül, mit jelent igazán szerencsésnek lenni az életben.
VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA>>
|