A zsírkréták sztrájkba lépnek, de ebből minden gyerek profitál
A nap, amikor a zsírkréták fellázadtak pont az a típusú könyv, amire egyesek azt szokták mondani: „Ja, hogy ez? Ilyet én is ki tudok találni!” Spoiler: nem, általában nem tud. Az a helyzet, hogy a legnagyszerűbb történetek néha tényleg a legbanálisabb dolgokból születnek. Egyik személyes örök kedvencem a házában magányosan éldegélő öregember, akihez beköltözik egy macska, a legújabb pedig az, amiben a zsírkréták azt mondják a tulajdonosuknak, egy Duncan nevű kisfiúnak, hogy köszi, jó volt veled, de mi most lelépünk.
Drew Dreywalt mesekönyve tulajdonképpen egymást követő monológok vagy üzenetek sora: minden lapra jut egy-egy zsírkréta, amelyik elmondja, hogy neki éppen miből van elege, vagy éppen mi bántja, de nagyon. Piros Zsírkrétát például nyomasztja, hogy örökké őt dolgoztatják, és az összes almát, tűzoltóautót meg Mikulást neki kell kiszíneznie. Fekete Zsírkrétának ellenben az a baja, hogy csak a körvonalakhoz kell, a Citromsárga és a Narancssárga pedig azon vesztek össze, hogy igazából melyikükkel kellene kiszínezni a Napot. A zsírkréták ugyanúgy zsörtölődnek meg nyávognak, ahogy az emberek szoktak: vagy az a baj, hogy túlságosan sokat forgatják őket, vagy az a baj, hogy alig-alig. Dreywalt ugyanakkor eléri, hogy megszólalásaik révén mindegyik zsírkréta önálló karaktert kapjon, Oliver Jeffers illusztrációi pedig – a zsírkréták mellé rendelt rajzok révén is – csak fokozzák ezt.