A gyakran magányos Lazare ezért délutánonként a rendelő ajtaja mögött kucorogva hallgatózik, és izgalmas szappanoperaként kíséri figyelemmel a páciensek életének alakulását: az önvagdosó Margaux-ét, az iskolafóbiás Elláét, a kilencévesen is még bepisilő Cyrille-ét, a hiperaktív Blandine-ét és a többiekét, akiken az apja segíteni igyekszik.
De még ennek az oly népszerű „megváltónak” is vannak ellenségei?
Ki ólálkodik a házuk körül, ki küldözget fenyegető, névtelen leveleket?
És miért nem beszél soha Sauveur a fiának az autóbalesetben meghalt édesanyjáról?
Egy újabb igazi MAM-regény, tele élettel, humorral, gyengédséggel – és hörcsöggel.
„Gigantikus meglepetést okozott ez a könyv. A nekem picit idegen hörcsögös borítón belül ugyanis igazi kincset találtam; érzékenységet, relevanciát, valódi témákat, egészen finom humorral átszőtt nyelvezetet és kidolgozott, szeretnivaló karaktereket.
Húsz oldal sem kellett és teljesen bevonódtam a történetbe, a főhős kisfiút és pszichológus apukáját pedig örökre a szívembe zártam, ahogy ott kötöttek ki - így vagy úgy - a páciensei is.
Nagyon mai történet ez, benne olyan fontos, sokszor tabusított témákkal, mint internalizált rasszizmus, transzneműség, egyedülálló apák élete, vagy épp maga a kamaszkori pszichoterápia. De mindez mégsem nehéz vagy sok - ellenkezőleg: természetes. Ahogy ezek a témák, jelenségek az életünk természetes részei, akár beszélünk róluk, akár nem.
Fontos eszköz lehet a közös kommunikációban ez a kötet minden családnak, ahol tizenéves gyerekek (is) vannak. Számomra ez a hónap könyve.” (2019. augusztus)
Molymacska
Az értékelésem elején szeretnék köszönetet mondani @onsai írónőnek, aki egy előadás zárásaként azt mondta, a kedvenc VP könyve A lélekdoki. Ha ezt nem mondta volna, biztos, hogy nem olvasom el a könyvet, és egy egészen különleges élménytől fosztottam volna meg magam.
Marie-Aude Murail számomra az az írónő, aki nagyon komoly témákat tud kisregényben megírni, és túlbohóckodva, túlvicceskedve próbálja a komoly témákat enyhíteni. Ez alapvetően nem tetszett nekem az Oh Boy! és a Lakótárs kerestetik-ben sem, főleg azért, mert úgy éreztem, mindkettő egy picit szájbarágós, és mindkettőből hiányzik valami, ami engem érdekelne. Nagyon örültem, hogy A lélekdoki nem ilyen. Talán azért is különleges, mert nem egy család történetét ismerhetjük meg, hanem többet is, mindegyiket kicsit máshogy, és (szinte) mindegyiket, kicsit messziről, emiatt a problémákra se derül fény mindig rögtön, hanem tapogatózva haladunk előre, és láthatjuk meg a különleges (és néha igen fájdalmas) történeteket.
A történetek között mindenféle problémával találkozhatunk mind a fiatalok, mind a szülők részéről. Egyrészt számomra sajnos az a tendencia mutatkozott meg, hogyha a családban probléma van a szülőkkel, a s válással, vagy a szülő új párjával, akkor a gyerekben is probléma alakul ki. Valahol szomorú, hogy ennyi nem hagyományos családmodellt láthatunk, de közben nagyon érdekes, hogyan próbálják megoldani mégis ezt a problémakört: akár azt, hogy mindkét fél részese legyen a szülői feladatoknak, akár azt, hogy az új kapcsolatokkal is harmonikus maradjon a család. Közben pedig láthatunk negatív példákat is, ahol a szülő vagy akár az új kapcsolat is mérgező lehet a gyerek számára (ezek a történetek szívszorítóak voltak számomra.
Az is tetszett a könyvben, hogy többféle megnyilvánulása volt annak, hogy probléma van (kortól függően): volt iskolakerülés, alvászavar, vagdosás, és bepisilés is, és bár a problémákat az írónő általánosan írta le, mégis nagyon alaposan, átérezhetően (mind a szülői, mind a gyermeki oldalról). Érdekes volt figyelni, hogy Sauveur hogy fejti fel a valódi problémákat, így próbálva a tüneteket kezelni. Ellenben nem csak a szülőktől származó problémákat láthatunk. Nagyon jó érzés volt olvasni Ella történetét, aki fiú (Elliot) szeretne lenni, így nem fő vonalként, de az LMBTQ szál is belekerült (és én imádom az LMBTQ nem M vonalát, szóval a szívemnek legkedvesebb történet természetesen Elláé volt).
Egy-egy történetszálban jobban szerettem volna belemerülni, de mivel sorozat, valószínűleg lesz ideje a második részben kifejteni például Gabin problémáját vagy Sauveur szerelmi történetét. Bár az kicsit elbátortalanít, hogy eddig négy rész is megjelent, mert ha sikere is lesz a könyveknek, akkor is évek, mire a negyedik részt is a kezembe foghatom :( Pedig annyira olvasnám már!
Az összes probléma mellett pedig folyton a levegőben lógott, hogy Sauveur nem fehér, és ezzel együtt a rasszizmus is (nem csak a franciák, de másik oldal felől is). Azt hittem, Franciaországban ez a téma sokkal előrébb jár, de közben a könyv rádöbbentett, hogy egyáltalán nincs így. Az emberek ott is emberek, és ott is a furcsa és a más, az olyan, amit az ember nem szeret, még akkor is, ha a társadalom elfogadott része lesz. Sauveur története emiatt is volt annyira jó, hiszen láthatunk egy életutat, ahogyan megpróbál (nevelőszülői nyomásra) ő is fehér lenni, miközben a gyökereit is ápolja, és miközben karriert is akarna építeni. (emellett szerintem a legnagyobb poén is ebben a kérdéskörben hangzott el, avagy – nem tudtam nem észrevenni hogy ön fekete – én sem, hogy ön fehér :D Nem pontos idézet természetesen). Nagyon vicces volt Bounty története is, aki a nevét a félig fekete, félig fehér szőréről kapta, én meg rögtön Rácz-Stefán Tibor Mikrofonpróbájára gondoltam, ahol más színekkel, de ugyanezen analógia mentén jellemzett egy karakter viszonyát a társadalomhoz. (tényleg szemléletes, szóval teljesen megértem).
Közben pedig láthatjuk Lazare kis, szinte átlagos problémáit. Nagyon érdekes volt, ahogy ennyire pici fiúnak az akár igenis nagy problémáit vehetjük szemügyre, onnantól, hogy szerelmes lesz, odáig, hogy lehet hogy játékfüggő is. Lazare karaktere azért is szimpatikus, mert ő az, aki a legegyszerűbben tudja megfogalmazni a legnagyobb problémákat is. Ez a gyermeki egyszerűség az, amit már mi felnőttek elfelejtünk, de ilyenkor olyan jó a röviden, tömören, lényegre törően hallani akár a saját, akár más problémáiról is. Ilyenkor az ember akár arra is rádöbbenhet, mit csinálhat saját maga azért, hogy jobb legyen a világ (mosolyogj és beszélgess emberekkel :D ). Lazare nagyon egyszerű szövegei sokszor nem csak rávilágítanak egyes helyzetekre, de nagyon vicces formában tudja tálalni a sokszor akár szomorú helyzeteket is.
Bár megjelentek komoly témák, de közben az írónő (már kicsit kifinomultabb) humora is jellemezte ezt a történetet. Tényleg vicces volt, és tényleg szerethető, és tényleg próbálta oldani a feszültséget picit. Talán az egyetlen valódi problémám az volt, hogy olyan gyorsan folyt a történet, és annyi információt kapunk egyszerre, hogy nincs igazi érzelmi átmenet sokszor. A lap tetején nevetünk, a lap alján sírunk, a következő oldalon megint nevetünk. (illetve a tényleg sok információtól és sokféle karaktertől akaratlanul is a minket nem érdeklőket kevésbé figyelmesen olvassuk).
A borítót imádom, bár kell valljam, a külföldi borítók is nagyon tetszenek a cuki hörcsögökkel. Míg a külföldi borító számomra inkább csak cuki, addig a magyar (első) borítója kifejezi azt a rengeteg érzelmet is, amit a szereplők átélnek benne és közben cuki is. Jaj nagyon cuki! (extra kíváncsi vagyok a kettes számú könyv borítójára... )
Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet és ez nagyon meglepett. Még rengeteget tudnék írni róla, de így is túl sokszor használtam a probléma szót. Remélem találok még ilyen gyöngyszemeket, mert nagyon tetszett ez a könyv, és szívesen olvasnék hasonló történeteket is.
|