A teljes némaságba burkolózva nemcsak a barátaiba és a hangjába vetett hite rendül meg, hanem az önmagával kapcsolatos elképzelései is megkérdőjeleződnek: van-e célja az életének az éneklésen kívül? Az orvosi beavatkozás előtti tizenhét napot kell ebben a „csendbuborékban” töltenie, miközben egyedül – a beszédhibája miatt lassan, dadogva beszélő – Hayden szájáról képes olvasni. A fiú mindent megtesz azért, hogy megmutassa neki: miként fedezheti fel önmagát és a körülötte lévő világ csodáit hangok nélkül is… A Csend egy váltott szemszögű, lírai történe. "Stella egy baleset következtében elveszíti hallását, és egy olyan burokba kerül, mely kezdetben áthatolhatatlannak tűnik, de amelyen később a barátság, a kitartás, az empátia mégis rést tud ütni. Deborah Lytton regénye azoknak ajánlott, akik rajonganak a romantikus történetekért."   Bodnár Dániel   Deborah Lytton regénye gyönyörű szerelmi történet. Az írónak van bátorsága szakítani napjaink divatos irodalmi irányzatával, amelyben mindent elborít a túlfűtött erotika. Itt a lélek legmélyebb rétegéből származó szeretet válik szerelemmé. Deborah Lytton amerikai író könyvében a tizenöt éves Stella Layne egy richmondi gimnázium tanulója. Ugyanebbe az iskolába jár két évfolyammal feljebb a tizennyolc éves Hayden Rivers. Mindketten tündöklő zenei tehetségek. Stellának csodálatos hangja van, s bár még nagyon fiatal, az iskolai diákszínpad vezetője őrá osztja a West Side Story női főhőse, Maria szerepét. Stellának mindene az éneklés, arról ábrándozik, hogy egy nap a Broadway ünnepelt sztárja lesz. Hayden a zongorajátékával bűvöli el hallgatóságát, a szólót éneklő szereplőket kíséri a musicalben. Megpillantva egymást, a két fiatal között azonnal mély, szinte misztikus kapcsolat szövődik, pedig még egyetlen szót sem váltottak egymással. Stella álmai azonban szertefoszlani látszanak, amikor súlyos baleset éri. Életét Hayden megmenti, de a lány elveszti a hallását. A két tinédzsert már Stella balesete előtt is súlyos, lelküket megterhelő traumák érik. A lány és húga, Emerson szerető családban nő fel, ám szilárdnak hitt biztonságuk szétporlad, amikor apjuk elhagyja őket egy csinos fitneszedzőért. Az egyedül maradt, valaha színésznői álmokat szövögető anya könyvelőként dolgozik, s igyekszik szerető otthont teremteni a gyermekeinek. Stellát olyannyira megviseli a szülei válása és anyja emiatt érzett szenvedése, hogy elhatározza: soha nem lesz szerelmes, mert „a szerelem összetöri az ember szívét, aki utána a konyha padján elnyúlva zokog”. Stellával szemben Hayden egyetlen pillanatra sem érezte a családi otthon melegét: az apját nem ismerte, alkoholista anyja ütötte-verte, maradandó lelki és testi sérüléseket okozott neki, és őt okolta, amiért nem lett híres énekesnő. Ehagyta a fiát, nem törődve azzal, hogy mi lesz vele. A gyereket ezért a nagyszülei nevelték, majd a nagymama halála után a szobrászművész nagyapa egyedül. Hayden dadog, mert miután anyja súlyosan bántalmazta, némaságot fogadott. Két sérült lélek találkozik hát egymással, s mindkettőjükben az ész és az érzelem küzd egymással, hogy mennyire engedjék közel magukhoz a másikat. A Stellát ért tragédia következtében azonban a helyzet olyan, hogy nincs helye a mérlegelésnek, teljes önátadásra van szükségük, s ami a döntő: mindketten úgy érzik, „mintha egy láthatatlan lánc” kötné össze őket. A regényben Stella gyógyulásának két feltétele van. Az egyik a modern orvostudomány magas technikai fejlettsége, amelynek révén esély mutatkozik arra, hogy visszanyerhesse a hallását. Az orvosi beavatkozás előtt tizenhét napot kell eltöltenie a „csendbuborékban”. A másik feltétel lelki természetű, és ebben Haydennek van kiemelkedő szerepe. A fiú célja, hogy a lány érzelmileg képes legyen feldolgozni a vele történt tragédiát, és rádöbbenjen arra, hogy az éneklésről lemondva, siketen is lehet teljes az élete, mert „…az élet többről szól, mint eddig képzelte. (…) létezik egy hangok nélküli világ. Szeretném megmutatni neki, mi mindenre képes, hogy mi az, amiért megéri élni”. Ennek hatására Stella új és eddig ismeretlen adottságai kerülnek felszínre, és kiderül, hogy az íráshoz is van tehetsége. Hayden támogatásával megtanulja, mennyi mindent csinálhatna, ha sohasem hallana újra: verset írhat, vázát festhet, barátságokat köthet, segíthet másoknak. Ami pedig a legfontosabb: Hayden megmutatja neki, hogy teljes szívével képes szeretni. Stella végül rádöbben: „…nem az határoz meg, amit csinálok, hanem egyedül az számít, ki vagyok. Az a korábbi lány, aki arról ábrándozott, hogy egy nap a Broadwayn fog énekelni, nincs többé”. A fiataloknak, akik már életük hajnalán sokat szenvedtek, kölcsönösen szükségük van egymásra. Hayden már kisgyermekként megtapasztalta az élet sötét oldalát, ráadásul éppen az okozott neki lelki és fizikai szenvedést, aki a legnagyobb támasza kellene, hogy legyen, az édesanyja. Azért is áll Stella mellé, mert átélte, milyen érzés, amikor vészhelyzetekben nincs mellette senki, „mindenre egyedül kellett rájönnie, pedig jó lett volna, ha valaki segít neki”. A fiú szeretne megmaradni kívülállónak, a maga által felépített, másoktól hermetikusan elzárkózó kis világában, kerülve a mélyebb emberi kapcsolatokat, de a lány szenvedése megnyitja lelke legmélyebb rétegeit is. Amikor Stellával van, úgy érzi, hozzá tartozik. „Ő arra kényszerít, hogy előbújjak az árnyékból, átlátható legyek, valaminek a része.” Hayden átadja a szívét Stellának, és úgy érzi, soha többé nem kapja vissza. Felelősséget vállal a lányért, részese lesz az életének. Hosszas lelki tusa után ráébred: a „Szeme tükrében látom magam, azt az énemet, amelyik lenni szerettem volna, de túlságosan féltem. Ami a dadogás, a harag, a keserűség mögött rejtőzik. Stella előtt leomlottak ezek a falak.” A fájdalmas, tragikus mozzanatok mellett mindvégig ott van a történetben az isteni gondviselés. Stellát a szülei válása után is szeretet veszi körül anyja és húga, Emerson részéről. Hallásának elvesztését követően a lány a Szent Pál-i „hit, remény, szeretet” hármas egységében alakítja újra az életét. Szeretetteljes a kapcsolat Hayden és a nagyapja között is. A történetben többször is megjelenik a fény mint reményt adó jövő, ami a keresztény szimbolikában Istent jelképezi. A könyv egyik részében a lelkileg összeomlott Stella az orvosi vizsgálatra várva egy ötéves, a rákbetegsége miatt kopasz kislány bátorságából merít erőt, „akit mintha körültáncolt volna a boldogság, életörömbe burkolva őt”. A leggyengébb, legkiszolgáltatottabb lény mutat példát másoknak. Stella nem akar végleg belefulladni az önsajnálatba és a szomorúságba, keresi a vele történtek mélyebb, transzcendens dimenzióját: „Ez az egész valami okkal történt, egy nap megértem majd, hogy miért. Most azonban egyszerűen csak folytatnom kell. Hinnem kell magamban. Bíznom kell magamban.” Deborah Lytton regénye gyönyörű szerelmi történet. Az írónak van bátorsága szakítani napjaink divatos irodalmi irányzatával, amelyben mindent elborít a túlfűtött erotika. Itt a lélek legmélyebb rétegéből származó szeretet válik szerelemmé, ami sokkal szorosabb összekötő kapocs lehet két ember között, mintha csupán az ösztönös testi vágy vonzaná őket egymáshoz. Hosszabb távon mindenképpen. A két fiatal, Stella és Hayden kölcsönös egymásra figyelésükkel, segítségükkel magukra veszik a másik fájdalmát, szenvedését, s így gyógyító erővé válnak egymás számára. A Csend a remény könyve. A múltunkat, mindazt a rosszat, amin keresztülmentünk, nem felejthetjük el, teherként hordozzuk magunkkal, de ha a valódi szeretet és szerelem vezet bennünket utunkon, mindenkor bízhatunk a jövőben. Bodnár Dániel/Magyar Kurír Az írás az Új Ember 2018. április 22-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.