Egy kisfiú utazása a reménytől a túlélésig. Ez fogadja a borítóján azt a fiatalt, aki az Illegálhoz nyúl.
Eoin Colfer és Andrew Donkin képregénykönyve emberségre és nyitottságra tanítja olvasóját, legyen szó kamaszról és felnőttről egyaránt.
Nagy Eszter
Csak neheze van
Csalóka műfaj a képregény. Jómagam a Kockás Magazin lelkes és akkurátus olvasójaként jutottam el a színes, vidám, szórakoztató történetektől, a DC és a Marvel világában rohangáló köpönyeges alakokig, akik már nemcsak a lehetetlenen léptek túl elegánsan, hanem a sötétebb oldalukat is megvillantották. Innen már csak pár lépés a dokumentarista képregény, valós, gyakran olyan megrázó történetekkel, mint a holokauszt vagy akár napjaink menekültválsága.
Ahogy az Illegál című képregény magyarul is megjelent, alig vártam, hogy kézbe vehessem. És amikor megérkezett a könyv, egy darabig ültünk a férjemmel, és bámultuk a borítót a konyhaasztalon. A sötéten hullámzó víz és a tiszta, csillagos ég találkozásánál egy kis csónak, felette szövegbuborék:
„Még hosszú út áll előttünk. Ez csak a kezdet.”
Lehet-e, kell-e beszélni gyerekeinknek az Európa felé tartó menekültekről? És ha igen, akkor mit mondjunk? Mély meggyőződésem, hogy szülőként meg kell teremtenünk a lehetőségét annak, hogy gyerekeink biztonságosan közelebb kerülhessenek azokhoz a nehezen feldolgozható, de jelenlevő témákhoz, amiket valószínűleg mi magunk is legszívesebben messzire elkerülnénk. Különösen igaz ez azokra a dolgokra, amelyek fájdalmasan torzítva, heves reakciókkal övezve vesznek körül minket. Erre a nehéz feladatra vállalkozik ez a könyv, amúgy egy összeszokott, sikeres szerzőcsapat munkája. (Eoin Colfert az Artemis Fowl sorozat írójaként ismert).
A történet a tizenkét éves Ebo húszhónapos útját követi végig valahonnan Ghánából az olaszországi befogadótáborig. A kisfiúval a Földközi-tengeren hánykolódó csónakban ismerkedünk meg, ahol nyugtatni próbálja a félelmükben egymásnak feszülő útitársakat, mert mindannyiuk létkérdése, hogy a gumicsónak ne veszítsen stabilitásából. Ki ez a gyerek? Mit keres ebben a lélekvesztőben? Ő is egy azok közül, akikről statisztikai adatként, arctalan fenyegetésként, áradó masszaként mindannyian hallottunk már, ám személyes történetét kevesen ismerik. Rajta keresztül egy fiktív, mégis hiteles és tipikus sors rajzolódik ki, szó szerint is, a könyv lapjain.
Ebo testvéreit követve indul útnak egy poros kis afrikai településről. Nővére már régen elment, és azóta semmi bizonyosat nem tud róla, de a hinni akarja, hogy valahol Európa biztonságában várja őt. Amikor bátyja, Kwame is titokban nekivág az útnak, a magára hagyott kisfiú azonnal utána indul, és ezzel kezdetét veszi a hányatott utazása, ahol a visszafordulás éppen olyan elrettentő, mint amilyen kockázatos a továbbhaladás. Már ahhoz is hatalmas szerencse kellett, hogy több száz kilométerre a falujától megtalálja a bátyját, akivel így legalább együtt néznek szembe a megpróbáltatásokkal, és ezek változatos formában ott sorjáznak minden megtett kilométernél.
Az útnak két nagy szakasza van: átkelés a homoktengeren és a Földközi-tengeren. A történet ideje kettétörik a szárazföld és a tenger határán: a jelen a hánykódó gumicsónak peremét görcsösen szorító ujjak, a múlt a sivatag kíméletlen szélsőségessége, s közöttük a csempészek árulása és gátlástalansága ver hidat. Fejezetenként váltakozva hol a sivatag sivár sárgasága, hol a tenger tátongó kéksége keretezi az eseményeket. Az egymással így párhuzamosan futó idősíkok, a bonthatatlanul összesodort időkezelés úgy teszi folyamatossá a haladást, hogy azzal magának a megérkezésnek lehetőségét kérdőjelezi meg.
Ebo és Kwame küzdelme a továbbjutásért idővel világossá teszi, hogy nincs egy „neheze”, amin átjutva fellélegezhetnek. Csak neheze van. A pusztulás mindenkit elér, a túlélés sem jelent védettséget ellene. És olvasóként mi sem vonhatjuk ki magunkat az események alól. De nem azért, mert sokkolni akar a könyv, sőt, kifejezetten távol áll tőle minden hatásvadász szándék. A vizuális és a verbális eszköztárat egyfajta lényegre törő, szenvtelen objektivitás jellemzi. Ettől Ebo természetes gyerekjósága még jobban kiviláglik. Ő az, aki a többi, névtelen útitársában is meglátja és megmutatja nekünk az embert. Az egyes embert, aki mindenét kockára téve elindult a bizonytalan reményért.
Nincs tanulság, nincs heppiend. Legfeljebb némi megkönnyebbülés. A partot érés és a befogadótábor a túlélést jelenti, de nem a megérkezés eufóriáját. Azokra, akiknek sikerül az átkelés, továbbra is igaz, hogy „Még hosszú út áll előttünk. Ez csak a kezdet.”
Ebo története egy olyan gyerek története, aki maga az olvasó gyerek is lehetne. Vagy az olvasó gyereke. De ez a történet nem spekulál, egyszerűen összefoglal és megmutat valamit, ami VAN. És pont emiatt miénk a feladat, hogy megtaláljuk a helyünket ebben az összetett helyzetben, amihez ez a könyv minden olvasónak biztonságos kereteket kínál. Lényegesen biztonságosabbat, mint ami a szereplőknek jutott.
Forrás: Bárka onlibe
|