Sokáig persze semmi nem történt. A vékony férfi belapátolta a süteményt, ujjával felszedte a morzsákat az asztalról, kihörpintette a teáját a virágos csészéből és csendesen oldalazva, mint aki tudja, hogy megtűrt vendég csupán, fizetett is kioldalgott az ajtón.
Aznap azonban kedd volt. Paula a bevásárlást intézte, nagyon kifogytak mindenből, Katalin anyó pedig a ház konyhájában dagasztotta le a kalácstésztát. Valér reggel újra összerúgta a port Karolával egy idegesítően nyikorgó ajtó miatt, amelynek megolajozása Karola szerint férfimunka, a tornász viszont pitiáner dolognak tartotta, amit még egy kisgyerek is meg tud csinálni, akár fiú, akár lány. Így a férfinak – ahogy az már ilyenkor lenni szokott – színét sem látták. A kiszolgálás és a cukrászda minden gondja Karola nyakába szakadt.
Nem csoda hát, hogy úgy csörömpölt idegességében a pult mögött a tálcákkal, hogy a vendégek kellemetlenül húzták be a nyakukat, és ijedten pislogtak egymásra. Ekkor történt, hogy sápadtan és feltűnően lassan belépett a cukrászdába a hivatalnok.
– Jó reggelt kívánok, Karolácska! Hogy van ma? – kérdezte a pulthoz lépve.
– Nem valami jól. Mit adhatok? – vetette neki oda a lány.
A hivatalnok nagyot nyelt. A pultban diós kosárka, csokicsúcs és almás-mákos szelet kellette magát, szívesen választott volna valamit a nehéznek ígérkező munkanap legelején, de rossz hír hozója volt, nem érezte volna illendőnek a falatozást.
– Hivatalos ügyben járok – kezdte, és megköszörülte a torkát. – Be kell zárniuk maguknak is egy időre. Biztos tudja, hogy már sok üzlet és étterem bezárt. Talán csak néhány nap, amíg elvonulnak a felhők.
A felhőkről mindenki tudott, de sokan nem vették őket komolyan. Mások meg nagyon is komolyan vették és boszorkányok arcát meg jóslatokat láttak benne. A tény annyi volt, hogy hetek óta ült már a városka felett a zöldes-narancsos felhőtömeg.
Nem igazán csinált semmit. Voltak, akik nem törődtek vele, mások viszont iszonyú fejfájásról, nyugtalan éjszakákról panaszkodtak. Vizsgálták, fényképezték, mindenkinek megvolt a maga korszakalkotó gondolata, amiket az utcákon, a buszon vagy éppen a Mézes Cukrászda egy kerek asztalkájánál vitatták meg.
Voltak, aki szerint ki kellene állni a városka szélére és egyszerre fújni, attól majd elmennek a felhők. Mások felhővédő krémeket kavartak otthon, megint mások kiültek a térre és egyenesen belebámultak a vibráló égbe mutatva: ők nem látnak semmiféle felhőt.
De akárki akármit csinált, akármit kent magára, suttogott, vagy kiabált, a felhők nem mozdultak.
– Miért zárnánk be három vacak felhő miatt? – csattant fel Paula.
– Magának elment az esze!
– Sajnos nem én döntöm el. A tudósok szerint, ha mindenki otthon marad, akkor elmennek majd. Úgy tűnik, szeretik nézni az embereket... De – tette hozzá és megmasszírozta a fejét –, nem tesznek jót. Szóval az a rendelet, hogy be kell zárniuk, és mindenkinek otthon kell maradnia. Amíg a Felhőügyi Rögtönítélő Bizottság máshogy nem határoz.
A hivatalnok elég ideje járt már a Méz utca 12-be ahhoz, hogy megismerje Karola villámló tekintetét, ami általában hangos és viharos következményekkel járt (néha repülő tárgyak is kísérték). Ezért aztán mielőtt a lány kinyitotta volna a száját, kiugrott az ajtón, és néhány másodperc múlva már nem is volt az utcában.
A vendégek csendben szedelőzködni kezdtek és némán nyújtogatták a pénzüket a pultra bámuló lánynak.
Karola nem figyelt rájuk: a pulton, egy kiürült pohárkrémes kehely és egy használt kistányér között ott hevert a Felhőügyi Bizottság rendelete: sárga papíron két nagy zöld színű M és egy kerek O betű.
Tovább az 1. meséhez>>
|