Volt egyszer két jó barát: Kismackó és Kistigris. Lent laktak a folyóparton. Ott, a nagy fa mellett, ahol magasra száll a füst. Csónakjuk is volt. Pici, takaros házban laktak. A háznak még kéménye is volt. – Igazán jól megy a sorunk – mondta Kistigris –, hisz mindenünk megvan, mi szem-szájnak ingere. És félnünk sem kell semmitől, mert erősek vagyunk. Ugye, Mackó? – Úgy van – felelte Kismackó –, én olyan erős vagyok, akár egy mackó, te olyan erős vagy, akár egy tigris. És ez éppen elég. Kismackó mindennap horgászni ment, Kistigris meg az erdőbe járt gombászni. Mindennap Kismackó főzte az ebédet, mert igen kiváló szakács volt. – Hogy parancsolja a halat, kedves Tigris úr, sóval és borssal, vagy inkább citrommal és hagymával? – Minden jöhet – felelte Kistigris –, a lényeg, hogy jó sok legyen! Desszertnek párolt gombát falatoztak, utána egy kis erdeibogyó-kompótot ettek, végezetül mézet nyalogattak. Igazán pompásan éldegéltek a kis folyóparti házikóban. Ám egy szép napon egy láda úszott a vízen. Kismackó rögvest kihalászta, megszagolgatta, és így szólt: – Nicsak, banán! A ládának ugyanis banánillata volt. No és mi volt a ládára írva? – Pa-na-ma – betűzte Kismackó. Szóval a láda egyenesen Panamából jött, és semmi kétség, Panamának banánillata van. – Ó, Panama! Álmaim országa! – sóhajtotta Kismackó. Nyomban futott is haza, és késő éjjelig áradozott Kistigrisnek Panamáról. (3) Kincsvadászat