Harcos Bálint könyve, A boszorkánycica tehát elvileg nekem íródott. Egy cicáról és egy boszorkányról szól, az ő találkozásukról. Pindur a neve a macskának, és ahogy a Kacor király esetében, itt is elzavarják otthonról. Az erdőben kóborolva egy nyikorgó, mohos fán pillantja meg a felhívást, miszerint egy öreg hölgy cicasegédet keres maga mellé. A hölgy (Banyaguff) a Rémkastélyban lakik, szóval ki lehet találni: ő lesz a boszorkány. Pindur elhatározza, hogy jelentkezik az állásra, úgy sincs hova mennie, aztán útközben látja, hogy még úgy hetven másik macska is Rémkastély felé tart.
(…) „s volt még egy macskapár, mancskaikon ringók: Masni, a nyafka lány, és a csibész Csimbók.”
Pindur töretlen jókedvvel, naivan lát mindent: a banyát Hölgynek hívja, a pókhálós Kastélyt szépnek aposztrofálja, és mindig reménykedve néz a jövőbe.
Pindur kedvességére jellemző, hogy a tépett tollú hollóról, aki a munkára jelentkező macskákat a feladatról tájékoztatja (és meghagyja nekik, hogy hívják úrnőjüket öreganyjuknak, különben nekik kaput), úgy gondolja, hogy kitűnő a modora, és örül a köszöntésnek.
Aztán jönnek a próbák, és mit ad isten, végül mindegyikből Pindur kerül ki győztesen. A három próbának ugyanaz a koreográfiája: előbb Csimbók, majd Masni, végül mindig Pindur próbálja meg, és ugyan az ő megoldásai sem tökéletesek, de a banyának tetszenek. Így lesz a rőzselángból vécészagosító, a fagyott cicából fagylalt, mígnem az utolsó feladat során Pindur gazdájává varázsolja Banyaguffot. Ráadásul azt is mondja, hogy „legyen szép hölgy, karcsú alak”. Ami az illusztrációkon ugyan (habár Bognár Éva Katinka egyébként nívós munkáját könnyű szeretni), nem nagyon látszik, de ez legyen a legkisebb gond. Igaz, az orr a mese végén nem bibircsókos (addig az volt), az arckifejezés rosszkedvűből mosolygósra vált, de ez azért messze van a szép hölgytől, pláne a karcsú alaktól.
A könyv szerzője költő, ez látszik is. A szöveg minősége többnyire átlagon felüli.
Ugyanakkor olykor erőltetett. Néhol mai, és felbukkan a körömlakk, ami inkább a mai modern korunk tárgya, de többnyire mintha a romantika korszakában íródott volna (talán a Szász Károly-féle Macbeth miatt, ami meg-megidéződik). De néhol túl kacifántos, olykor magyartalan, vagy legalábbis nem természetes.
„Csimbók volt az első: Ez volna a nehéz?!
Bébikönnyű próba, kismiska az egész”.
Máskor meg a rím miatt értelmetlenné válik a szöveg.
„Lakjon csak itt pók, denevér,
bagoly, patkány (de ne egér)”.
Ha nagyon akarom, meg tudjuk magyarázni, hogy ez egy olyan macska, aki egérfóbiás. De lévén, hogy macska, és ráadásul a patkánnyal nincs baja, nehezen értem – azon túl, hogy kihagyhatatlannak tűnhetett a denevérre a „de ne egér” rím.
Még egy példa:
„huss, a végén jön a gaz rím:
Banyaguff, te légy a gazdim”.
Miért gaz a rím? Semmi nem indokolja, hacsak nem képzelem el a szerzőt, aki a könyv végére már bánta, hogy rímes mesébe kezdett, mert elfáradt a rímek keresésében. De ezt jó lett volna helyzetbe hozni, kifejteni, mert így semmi nem indokolja a rím kárhoztatását. És még egy: talán a fiatalabb olvasóközönség díjazni fogja, de előfordulhat, hogy a felnőtt felolvasók szeme rángatózni kezd a sok „hoppla, teringette, hej, Nyaú, áh!”, és társaitól. De különösen az „áh!”-któl.
A másik problémánk pedig a történet. Pindur (és a többi kóbor macska) otthonra találása egyszerűen nem túlságosan érdekes. Az egyszerű, hagyományos szerkezetű mese a gótikus horrordíszletek közt a nem bonyolult, eredetinek sem tűnő szereplőkkel tét nélküli. A boszorkány semennyire nem félelmetes, Pindur felvételiztetése pedig akadálytalan. De jó lett volna, ha nagyobb energiák mozdulnak meg, magasabb a tét. És dacára, hogy egyszerű, a mese lényegi, kevéske mondanivalója mégis kicsit átláthatatlan.
Csimbók a rossz(csont) macska, és Masni a nagyon kényes, finnyás macskalányka ugyanúgy ott maradnak a Rémkastélyban, mint Pindur, aki minden próbán gond nélkül átmegy (holott nem tökéletesek a varázslatai). Ebből kiindulva talán így foglalhatnánk össze: hetvenvalahány macskából elég, ha egy kedves, és nem baj, ha nem teljesítjük a feladatot tökéletesen, végül mindenki megmenekül, továbbá az elvárásainkhoz sem szabad tűzön-vízen át ragaszkodni.
Hát, ha így, akkor érvényes ez erre a könyvre is: elég kedves, és igen, habár közel sem tökéletes, természetesen van annyira jó, hogy azért megérjen egy mesét.
Toroczkay András
Forrás: igyic.hu
|