Európait írtam, de nem Andersen vagy a Grimm testvérek erőszakos jelentekben bővelkedő meséire gondolok. Ugyanis a Boszorkányos mesék kötetben nem folyik a vér, semmi olyan nem szerepel a lapokon (talán a nyitótörténetet leszámítva), ami káros hatással lenne a kiskorúakra. Rövid, többségükben pár oldalas mesékről van szó, amelyekben Boldizsár Ildikónak szóalkotó mániája olyan kifejezéseket teremt, mint például a Füvetrágó Erdei Csuda vagy a Fekte Világkerülő Ember. De az elveszett tárgyak ünnepnapjai is sokatmondóak, úgy mind: Lyukas Zsebek Ünnepe, Törött Edények Ünnepe, Meg Nem Írt Levelek Ünnepe. A legszebb azonban mégis a végére marad, és az utolsó oldalon találjuk meg, s ez nem más, mint a sohanemvoltmégszínek. A korábban említett eredetmítosz nem felületes belemagyarázás, hiszen a kötetből nem csak arról értesülünk, miként keletkeztek a csillagok, vagy miért fekete az árnyékunk, de a virágok névadásának mikéntjét is megismerjük. Természetesen mindez meseszerű – de talán éppen ezért tűnik olyan valóságosnak. Aztán ott vannak az illusztrációk, fekete-fehérek és egész oldalas színes képek formájában. Nem tudom mennyire megalapozott az érzésem, de Szegedi Katalin (1963. október 18.) képei már nem teljesen olyanok, mint a Háncsvirág, és mondjuk A kislány, aki nem tudott aludni című mesekönyvek idején.        Bár ránézésre a hátterek erezetmintázata megmaradt, maguk a képek egyszerűbbnek, valahogy „gyermekibbnek” tűnnek. Sietek hozzátenni, ez pont így van jól, hiszen az illusztrációk nagyszerűen illeszkednek a mesékhez. Külön érdekesség, hogy a fiatal boszorkány alakja azon mesék illusztrációin is felbukkan, melyekben egyébként szövegileg nem szerepel. Mi ez, ha nem boszorkányság? Galgóczi Tamás Forrás: ekultura.hu