Most viszont kihasználva, hogy a Ciceró Könyvstúdió "Klasszikusok fiataloknak" sorozatában ismét hozzáférhetővé tette a 2005-ben már egyszer megjelentetett Csilicsala csodáit, egyrészt megpróbáltam pótolni a hiányt, másrészt elképzeltem, hogy mennyiben olvasható ez a hat epizód a mai célközönség számára, azaz – a kiadói ajánlás szerint – a nyolcéves nebulóknak.
Nem véletlenül írtam epizódot, hiszen Török Sándor varázslója 1953 nyarán köszöntött be a rádióhallgatókhoz rádiójáték formájában (előbb Ráday Imre, majd Csákányi László hangján). A Csilicsala csodái 1956-ban jelent meg könyv alakban, majd két folytatást is megért: Csilicsala újabb csodái (1958) és Csilicsala legújabb csodái (1961) címen. Mindhármat Réber László illusztrálta. A siker tehát ezáltal rekonstruálható: az első kötet hat részét előbb kilenc, majd másik hét történet követte. 1969-ben – három csalafintasággal – film is készült Török és Tóth Eszter forgatókönyve alapján, amit Palásthy György rendezett. Itt Páger Antal alakította a láthatatlan varázslót. Talán megelőlegezi a korszerűség kérdésében tett vizsgálódásomat, hogy a három kötet közül csupán az első került ismételt kiadásra (1960, 1981, 2005, 2011). Kritikámban amellett fogok érvelni, hogy már az első kötet sem kínál könnyen megfejthető kódokat a mai olvasóközönségnek, több szempontból sem.
Mindenekelőtt azonban, a hozzám hasonlók kedvéért, akik nem rendelkeztek/rendelkeznek eme klasszikusnak aposztrofált meséről kellő ismerettel, összefoglalnám a meseciklus főbb pontjait. A főszereplő kisiskolás Balogh Gyuszi Budapesten él családjával: apával, anyával, nagymamával és kistestvérével, Öcsivel. Gyuszi különféle csintalanságai, jellembeli hiányosságai révén sorozatosan bajba kerül, amiből egy csodás alak, a láthatatlan, de mégis érzékelhető Csilicsala bácsi, a varázsló húzza ki. Ő az, aki bűbájával különféle erkölcsi útmutatóként szolgáló történetekkel kényszeríti ki a kisfiúból a helyes viselkedést, a jellemfejlődést. Az egyes történetek alaphelyzete mindig egy helytelen viselkedésből (hanyagság, felületesség, szófogadatlanság, önzés stb.) adódó morális dilemma, amit Gyuszi el akar palástolni, vagy nem akar tudomásul venni. Ehhez kéri tulajdonképpen a gyerekek rendelkezésére álló varázsló segítségét. Majd az erősen didaktikus, mind hozzá, mind az olvasóhoz szóló példázatszerű meséből okulva belátja tévedését vagy rossz döntését, és "jó fiú" lesz. Műfajilag tehát tanmese-sorozattal/-gyűjteménnyel van dolgunk, mely normatív morális alapon tanítva szórakoztat, szórakoztatva tanít.
A varázsló alakja külön figyelmet érdemel. Érdekes médiumelméleti transzfert feltételezek amögött, hogy megjelenését mindig zeneszó előzi meg. Ez valószínűleg a rádiójáték formájában történő előadás miatt alakult így, hiszen ott ezzel tudták jelezni a hallgató számára a szereplőkhöz hasonlóan csakugyan láthatatlan "alak" jelenlétét. (A hangzóság ilyenfajta intermediális megjelenését feltételezem a gyermekkönyvekre amúgy jellemző nagyszámú mondóka, rigmus fellelhetőségében is.) Csilicsala figurájának fiktív jellegét a szerző többször is jelzi, elsőként mindjárt a történet elején: a varázsló láthatatlan, de mindenütt ott van "ezt tessék jól megjegyezni", vagy a harmadik részben, ahol épp Hóember, Bodri kutya és Csilicsala diskurál, akik se nem láthatóak, se nem hallhatóak külső szemlélő számára:
"Mi azonban tudjuk, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. A helyzet teljesen amolyan. No persze ehhez, ami most itt történik, egy varázsló kell – ezt bárki tudhatja –, különben minden teljesen lehetetlen, megmondhatja bármely józan ember." (173. o.)
A nagy vehemenciával elolvasott kötet első fejezete még felcsigázta az érdeklődésemet (elsősorban az ’50-es évek világának megidézése miatt), a második rész (Messzi mesék közt) pedig egyenesen tetszett, sőt, Darvasi László Trapitijének egyik elődjét véltem felfedezni a magyar népmesékből a Grimm-mesékig ívelő átlépések sorozatában (öreganyám, terülj-terülj asztalkám, hétfejű sárkány, tüzes csikó, kacsalábon forgó vár, majd Piroska, disney-s Hófehérke, Csipkerózsika). Ám a következő négy mese közül már csak a nagyon túlírt, terjengős János vitéz, Robinson és a többiek című váltott ki belőlem némi izgalmat, végül az utolsó fejezet munkásmozgalmi szóhasználatának ironikus hangjai vonták még magukra a figyelmemet.
Különösen az első fejezet erénye, a fenn említett korrajz szóhasználatban megnyilvánuló punktuális korszerűsége, ami a mai gyerekek számára némely esetben már magyarázatra szorul (kalauz, lyukasztó, aprópénz, fillér, kávédaráló, házfelügyelő, töltőtoll), sőt, talán már nekem is kemény diónak bizonyult volna a ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején (peronos villamos, gumitalpú kerekű fás szekerek a körúton, dékávé – ez utóbbi – DKW – egy régi autómárka). Mindenképpen vonzó az a családmodell, amiben együtt él három generáció, vagy az a szoros tanár-diák viszony, amiben Fekete tanár úr szinte családtag – azonban ma már egyik sem igazán életszerű. Kicsit faramucinak tűnik, hogy míg a kiadó lábjegyzetben közli az ötödik fejezet egyes szereplői (Don Quijote, Rocinante, Sancho Panza) nevének helyes kiejtését, addig egyéb szereplőknél ezt nem teszi, ahogy nem fűz magyarázatot ezeknek a ma már bizony nem mindennapi tárgyaknak a nevéhez sem.
A második rész, akárcsak az ötödik, egyfajta kanonizáló szándékot, illetve egy normatív közös olvasmányélményt feltételez. S míg a mesei figurák (említett népmesei alakok, műmesék narratívái) már minden bizonnyal részei a nyolcéves olvasó műveltségének, addig a János vitéz, vagy a Pál utcai fiúk, a Gulliver, a Don Quijote, a Robinson nem biztos – még ha az ifjúság számára átdolgozott, rövidített kiadásokat is vesszük alapul. (Egy apuka meg is jegyezte egy blogban, hogy kényszerűségből kihagyták ezt a fejezetet, mert nem volt érthető a gyermekei számára.) Persze elképzelhető, hogyha a gyermek hasonló gyakorlatot követ az olvasásban, mint az ötödik fejezet Gyuszija, azaz átugorja a leírásokat, s csak az akciókat figyeli, akkor nem is fontos számára, hogy milyen irodalmi utalásokkal telített a szöveg. A hatodik fejezet kommunista, munkásmozgalmi szóhasználatát átvevő gyermeki beszéd megértése azonban már mindenképp gondokat okozhat a fiatal olvasónak.
Mindazonáltal a morális dilemmák keretéül szolgáló tipikus tanár-diák, fölnőtt-gyerek, gyerek-gyerek élethelyzetek kortalannak tetszenek, a mesék világában kalandozó fantázia-történetek, a nyelvi játékok (pl. a hipp meg a hoppal (135. o.), a cókmókkal, a nagybőgő-kisbőgővel (137. o.)), a kissé talán bugyutácska rigmusokkal érdekfeszítőek lehetnek az olvasónak vagy hallgatóságnak.
Szerény, korántsem reprezentatív közvélemény-kutatásom szerint Török műve nem tartozik az olyan ismert, pláne klasszikus művek közé, mint az Egri csillagok, vagy a Pál utcai fiúk. S ez egyre inkább indokoltnak tűnik a jelenlegi társadalmi viszonyok, a történet szóhasználatának avultsága, az irodalmi, gyermekirodalmi kánonok decentralizáltsága miatt. A varázsló nagyon eltűnik – idézhetem a kötet utolsó fejezetének címét. Ugyanakkor a kordokumentum érdekességén túl, Csilicsala csodáinak emberléptékűsége, (nyelvi) játékossága, mondatainak kereksége, pontossága még bír némi varázserővel.
|