„Mert kell egy hely, hol emlékünk majd élni fog” – éneklik az elfelejtett mesehősök a Padlás című musicalben. Mindig az az érdekes, hogy a szerző erőszakkal ébreszti-e fel őket és a hozzájuk tartozó feladatokat (funkciókat) vagy szépen, a hagyományokból kicsomagolva lehel-e beléjük életet. Nagy tudomány ez, kiváló arányérzék, humorérzék, korismeret és empátia kell hozzá. Ellenpélda rá Vilma néni módszere:
„A kérdésre egyszer kell felelni.
„Igen, hiszünk a tündérekben! Ennyi.” (Térey János verse Vilma néni módszeréről itt, a 15. oldalon!)
Hajós Erikának tavaly sikerült a bukfenc. Érvényes és nagyon bensőséges kortárs regényvilágot épített klasszikus varázsmesei klisék felhasználásával Lizi és a mindentudó Porcica címmel. Az ifjúsági regényéből (Koinonia, Kolozsvár, 2018) azonnal kitűnik, hogy a szerző – egyébként a Tekergő meseműhely módszertani előadójaként és mesélőjeként – nagy gyakorlatra tett szert az élőszóbeli, interaktív mesemondásban.
A cselekményfordulatok finoman illeszkednek, a sűrítés-tömörítés és az egyénítés remek arányú, a szereplők bájosak és gyerekszerűek. Az ellenfél nem élőlény, nincs is megnevezve. Ott lapul a sorok között, a hősök passzivitásában.
A mai napság oly gyakori fásultság, a pedagógusok által gyakran emlegetett motiválatlanság az antihős, akit le kell győzni. Lizi, a lila kislány ugyanis nem szeret olvasni. De még az iskolai könyvtáros kisasszony sem. Szerencsére itt is akad segítő, a nagymama és a mindentudó és beszélő Porcica. Ő vezeti át a csodák világába a gyerekeket. A helyszín három könyvtár, egy erdei, egy iskolai és egy padlásérbeli. A mellékszereplőknek egy-egy könyv hiányzik a boldogsághoz, azokat kell bennük megtalálniuk, hogy végre önazonosak legyenek. A kíváncsisággal közelítő olvasó számára – fikción belül és kívül – megélednek a mesék, a lapokról felcsap a varázslat. Kipenderülnek és beszélni kezdenek a virágok, a hangyák, harcolni kezdenek a lovagok. Ez már meggyőzi a kicsi, lila lányt, Lizit és barátját Matyit is arról, hogy olvasni jó. A meseregény ügyesen elkerüli az alapszituációban rejlő didaxis csapdáit. Kedves humorral, tapintatosan, de annál fordulatosabban és ellenállhatatlanabbul viszi színre a hétköznapi helyszínek és tárgyak eredettörténetét, életét, ízét-zamatát.
A hetvenes-nyolcvanas évek magyar műmeséi is gyakran merítettek a tündérmesék, azok pedig zömmel a francia és német lovagregények világából (Csukás István, Lázár Ervin, Szabó Magda, Békés Pál). Ha azonban újra elolvassuk A kétbalkezes varázslót, Békés Pál regényét (Minerva, 1983), a humora bizony megkopott, a mondatai túlontúl nyakatekertek, tudálékosak. Rájátszanak egy bizonyos, a dolgokat két ujj közé csippentő távolságtartásra, amely első sorban a narrátor nézőpontjához illeszkedik, és amely – itt nem túl szerencsésen – erősen különbözik a főszereplő kisfiúétól. Csak a karakterek és a cselekmény fordulatai maradtak izgalmasak.
A regényből készült hangjáték szerkesztője annak idején óriási sűrítő munkát végzett, nem csoda, hogy a bakelitet százszor meghallgattuk.
Könnyebben, bár nem könnyen adta magát Göncz Árpád magyarítása, a Maflázia (Móra, 1984)
Sokan dicsérték szellemességéért, amely túltesz Andrew Lang eredeti szövegén. Mégis, az udvari (és az angol) ember körülményeskedő beszédmódját szándékosan megidéző nyelvezet ilyen hosszan úgyszintén fárasztónak hat. Főképp a gyerekfülek számára. Ez a fajta, az affektált stílusban rejlő szellemesség mostanra mintha vesztett volna eredetiségéből. Talán azért, mert mi magyarok a hivatali nyelvben túl gyakran találkoztunk ezzel a terjengősséggel?
Az ironikus és helyenként feminista szemlélet, a történet fordulataiban rejlő humor viszont változatlanul friss, izgalmas, és eredeti. Biztosan ámulatba ejti a mai nyolcéveseket, ahogyan annak idején a szüleiket is.
A lélekrajzi és személyközi tanulságok a szülők számára is mondhatnak újat a gyerekkorukról. Úgyis fogalmazhatunk: késő bánat! Réber László rajzai sokat hozzátesznek ahhoz, hogy a fantáziánk meglóduljon.
Bemondásra tehát nem születik csoda (lásd Vilma nénit fentebb!), az irodalmi nyelv és a mese szerkezetének rétegei együtt ágyaznak meg a tartós varázslatnak. Vagy sem.
LEXIKON
tündérmese
Valaha a tündéreket is felvonultató népmesei mesetípust nevezték így, mára az európai szakirodalomban a varázsmesékre elterjedt kifejezés az angol fary tale-alapján. “A tündérmesék legkedveltebb alakjai a természetfölötti vagy emberfölötti tulajdonságokkal rendelkező lények , valamint a csodálatos segítőtársak és varázstárgyak.” (Boldizsár Ildikó: Varázslás és fogyókúra. Mesék, mesemondók, motívumok JAK-Kijárat, 1997, 10.)
varázsmese
Eredetileg V. J. Propp mesekutató szakkifejezése A mese morfológiája című művéből. Meghatározott cselekményelemekből felépülő kompozíciók, a szerkezetben minden elem véges számú, lényegi funkciót tölt be. “Varázs mesék olyan műfajú mesék, amelyek valamilyen kár vagy veszteség bevezetésével kezdődnek; vagy valami birtoklásának óhajával; folytatódnak a hős otthonról való távozásával, segítőjével való találkozással, akitől mágikus tárgyakat kap melyek segítségével a keresés tárgyát megtalálja. A továbbiakban az ellenséggel való találkozása szerepel majd visszatérés és üldözés. Ez a kompozíció gyakran tovább bonyolódik. A hős már visszatérőben van, amikor testvérei szakadékba taszítják. Ezután mégis megérkezik, nehéz problémákon esik át, megnősül és király lesz vagy saját országában, vagy apósáéban. Ez a rövid kompozicionális mag, amely igen sok és nagyos sokféle szüzsé alapját képezi.” (V .J. Propp: A varázsmese történeti gyökerei, ford. Istvánovits Márton, L’Harmattan, 2005, 16.) Tágabb értelmezésben mágikus vagy varázsmese. De úgy szokták tanítani, hogy “főhőse varázstárgyak csodás segítségével bármilyen akadály legyőzésére képes”.
„a varázsmesék kettőssége: egyfelől bámulatos színgazdagság, változatosság és tarkaság, másfelől viszont hihetetlen egyöntetűség és monotónia jellemzi őket.” (V. J. Propp)
A hét szerepkör: Hős, Ellenfél (károkozó), Adományozó (felfegyverző), Segítőtárs, Királykisasszony (keresett személy) és apja, Útnak indító, Álhős.
meseregény
A meseregény fejezetekből álló műmese, amely gyerekeknek íródott. Adott térben és időben játszódik (nem időtől és tértől eloldott mint a mítosz és a népmese), és amelyben a csoda mint a valóstól eltérő jelentkezik. A természetfölötti vagy emberfölötti elemek nem természetes jelenségként meglepetést váltanak ki a szereplőkből.
|