A sorozat meséi
(1) Akkor is szeretnél?
(2) Megérkezett!
(3) Elég nagy vagyok már?
Tamás Zsuzsa
TÚL KICSI? TÚL NAGY?
Szinte minden gyerek minden problémájára létezik lapozható csodaszer, csak meg kell találni. Persze kell hozzá egy szülő, aki nem rest addig olvasni, amíg szükség van rá. A Kismackó-sorozat három kötete fontos problémákat jár körül, humorral és a mindig beváló állatfigurákkal, nem kérdés, hogy sok családban bizonyulnak csodaszernek.
Minden szülő tapasztalta már, hogy a gyerekek olykor beleszeretnek egy mesébe, és a végtelenségig képesek újra- és újrahallgatni. Feszült figyelmük a századik alkalommal is változatlan, és szinte lekottázható a lélegzetvételük ritmusa, az elcsendesedésük vagy épp a fel-felnevetésük. A jelenségnek nincs köze ahhoz, a szülőnek tetszik-e a mese vagy sem, csupán ahhoz, mi foglalkoztatja a gyereket, milyen – akár kimondatlan – problémájára ismer rá, talál benne megoldást. Nálunk ilyen csodaszernek bizonyult Catherine Leblanc Kismackó-sorozatának harmadik része.
Az Elég NAGY vagyok már? című kötet egy csapásra a kisebbik (4 éves) lányom kedvence lett. Kismackó különböző élethelyzetekben hol túl kicsinek, hol túl nagynak bizonyul. A könyv három-három szituációval példázza, hogyan mondanak nemet Kismackónak a szülei, hol ezért, hol azért: az egymásnak ellentmondó érvelések hallatán Kismackó – Eve Tharlet illusztrátornak köszönhetően – olyan viccesen megrökönyödött arcot vág, hogy szakadtunk a nevetéstől. De a szöveg humorára és gondolatritmusára is hamar ráhangolódtunk, és a kislányom is fejből fújta a szülői szólamokat.
A történet maga is éppen így alakul: Kismackó is megtanulja a szülei szólamait, és rászól a könyvespolc előtt ágaskodó papájára („Nem, nem! Úgysem éred el! Túl kicsi vagy!”), illetve a sütés közben torkoskodó mamájára („Nem nem! Ne csináld ezt, mama! Túl nagy vagy!”). A szülők pedig, szerencsére, hirtelen megértik, mi baja Kismackónak, és még a humorát is értékelik. Viselkedésére az egyik legjobb választ adják: „Mit szólnál egy kis meseolvasáshoz? Ahhoz nem vagy se túl kicsi, se túl nagy.”
Kismackó egyébként – ahogy az az illusztrációkból, egyébként pedig a korábbi kötetekből kiderül – nagytesó, nemrég lett azzá, tehát a kicsi-nagy problematika talán elsősorban ebből az aspektusból érinti, de nem csak ebből. Kisebbik lányom rajongása a könyv iránt megmutatta számomra, hogy egy kistestvér is megküzd a maga „kicsi vagyok-e még?”, „nagy vagyok-e már?” kérdéseivel, és ahhoz, hogy ez a kérdéskör igazán nagyon nyomassza őt, éppen elég például az óvodakezdés.
Ahogyan a lányom százszor és ezerszer újra kérte a Kismackót, ahogyan kívülről fújta az egész könyvet, ahogyan a legváratlanabb helyzetekben idézte, ahogyan a fejemhez vágta, hogy én is túl kicsi/túl nagy vagyok, ahogyan „kiviccelte” magából az összes feszültségét, rájöttem, hogy őt éppen ez a kérdéskör foglalkoztatja. Nem túl nagy felfedezés, gondolhatnánk, ám az adott helyzetben mégis az volt, mivel a „tünetei” kézzelfoghatóbb problémát sejtettek, amelyet azonban hiába „kezeltem” célirányos mesékkel.
Azt hiszem, szinte minden gyerek minden problémájára létezik lapozható csodaszer, csak meg kell találni (és kell hozzá egy szülő, aki nem rest addig olvasni, amíg szükség van rá). A Kismackó-sorozat korábbi két kötete szintén fontos problémákat jár körül, és biztos vagyok benne, hogy sok családban azok bizonyulnak csodaszernek: az Akkor is szeretnél? a (szülői) szeretet természetét mutatja be érzékenyen, a Megérkezett! pedig a testvérféltékenységre lehet gyógyír.
Nálunk ez utóbbiból, élethelyzetünkből adódóan, nem lett sláger, de szívből tudom ajánlani a kistestvér érkezését váró családoknak.
Az érzékeny témaválasztásokon túl külön szót érdemelnek Eve Tharlet illusztrációi. A sorozat első kötetében, az Akkor is szeretnél?-ben a medvék még animálisabbak, mint a későbbi kötetekben (a kissé csapzott mackómama még nem viseli a későbbi ruhajelzést, a kötényt, bundája is később válik rendezetté; környezetükből csak egy fotel, egy ágy bukkan fel, nem a később aprólékosan megrajzolt - és igen emberi - otthon), az illusztrációk bizonyos tekintetben mégis elvontabbak, motívumrendszerük pedig külön érzékletessé teszi a könyvet.
A történet szerint Kismackó elszakítja a kabátját, és félve kérdezi mamáját, még mindig szereti-e. Az egész könyvön átvonul az anyag, a hasadás, a cérna és az összeöltés motívuma (kevésbé didaktikusan, mintha most megpróbálnám emlékkönyvbe illő bölcsességgé transzformálni jelentésüket). Sok igazi történés nincs is a kötetben: Kismackó egyre lehetetlenebbnek tűnő kérdésekkel teszi próbára mamáját, akkor is szeretné-e, ha… És mackómama mindig biztosítja arról, hogy igen, akkor is, mindig.
Ez a könyv mindkét lányom fantáziáját megmozgatta, és segített nekik olyan kérdéseket artikulálni, amelyek foglalkoztatják, egyszersmind nyomasztják is őket: még a halálról is beszélgettünk. Hálás vagyok, hogy a könyv segítséget, nyelvi formát nyújtott nekik – és nekem is arra, hogy elmondhassam: mindig szeretni fogom őket.
A sorozat örömteli érdekessége, hogy a köteteket Szabó T. Anna költő és fia, Dragomán Pali közös fordításában olvashatjuk.
Forrás: revizoronline.com