Egyszarvú család él a rózsaszínű szíverdő közepén, vattacukorral körülvéve.       Egy szép napon egyszarvú gyermeke lesz. Aranyosnak tűnik. Legkedvesebb, édes, bolyhos - egyszerűen imádnivaló.     Önfejenci  azonban nem akar iskolába járni, nem akar lóherét enni, nem akar átcsúszni a szivárványon... Ő inkább a sárba feküdne, mint a rózsaszín felhőbe... Egy szép napon aztán Önfejenci kitör a vattacukorvilágból, és elindul Sehova. Útközben találkozik a mosómedvével, aki sohasem figyel oda arra, amit mondanak neki, a kutyával, akinek mindig minden mindegy, és a királylánnyal, aki folyamatosan hisztizik. Ők négyen aztán jól egymásra találnak. Hiszen még dacoskodni és ellenkezni is vidámabb dolog, ha társaságban van az ember.   foxbooks.hu Lehet ám bemelegíteni a rekeszizmokat! Megérkezett, akarom mondani, édes pici szarvával kibújt a tojásból Jenci, a Meseszép Szíverdő legifjabb és egyben legönfejűbb egyszarvúgyereke. És akkor mi van? Íme egy csuda vicces, csuda bájos, csudijó történet a Marc-Uwe Kling – Astrid Henn szerzőpárostól. Ismerd meg Az egyszarvú, aki mindenre azt mondja: nem! (na meg a szertelen mosómedve, a nagy kutya és HisztErika) igaz történetét!Tessék? Nem! De igen! Mi van? Egyszer volt, hol nem volt, valahol a messzi-messzi varázsos Szíverdő közepén, a legnagyobb rózsaszínfelhős idillben éldegélt egy elbűvölő egyszarvú család. "Plüssből voltak a kövek, És nem ettek kenyeret, Keksz volt az abrak. Ha egy tündér megéhezett, vattacukor felhőhegyet eszegetett aznap." Legnagyobb boldogságukra egy verőfényes nap világra jött a legkisebb unikornis, akit Jencinek neveztek el. Gyönyörűséges jövevény volt, szivárványos sörényétől, csillámló szőrétől, apró talpacskáitól elolvadtak a többiek. Csak egy valami nem stimmelt vele, ahelyett hogy ő is soha le nem olvadó mosollyal, naphosszat rímeket trillázva szökdécselt volna a liliomok tövében, Jenci egész nap csak dacolt és ellenkezett. Senki és sehogy nem tudott a kedvébe járni, bárki szólt hozzá, mindenre csak azt mondta: NEM! Hiába hívta az apukája a Cukorsüveg Ciprusokhoz cukrozott lóherét legelészni, ő arra is azt mondta: nem! Mosakodás? Nem. Vacsora? Nem. Iskola? Nem. Sportolás? Nem. El is nevezték Önfejencinek. Hiába csábította a mamája, hogy tartson vele a pihe-puha malacformájú felhőágyra, csengőn kacagó angyalok karjában pihenni, a válasz továbbra is csak ennyi volt: nem! Na és elment az Ezüstösen Csillámló Tavaknál aranytündérekkel táncot járni? Nem. Esetleg rózsaszín cukormázas almanyalókát nyalogatva szivárvány hátán lecsúszni a Szüntelen Morajló Vízesésen, belecsobbanni a Szappanbuborék-tóba, és kacagva szappanbuborékot kipukkasztani? Nem, nem, nem és NEM! Hiába próbálkoztak, semmi nem volt Önfejenci kedvére. A sok báj, kedvesség és vidámság teljesen kikészítette, de az sem segített, hogy a Szíverdőben rímelve beszéltek vele. Egy nap aztán betelt a pohár, és elindult, hogy a maga útját járja. "Idegesít ez az állandó vigyor az arcotokon, és attól is teljesen kivagyok, hogy itt egyfolytában rímelnek a mondatok." Mi történt ezután? A kis egyszarvú egész nap sárban dagonyázott, rohadt almát evett, és felkergette az őrülten cuki kiscicákat a fára, ha ahhoz volt kedve. Mígnem összetalálkozott egy szórakozott mosómedvével, aki – Tessék? Mi van? – vagy nem figyelt oda, vagy nem hallotta amit neki mondanak a többiek. Hol így, hol úgy. Nos ez az a pont a könyvben, ahol már nincs megállj a sírva nevetésnek. Nem! Tessék? Valamilyen oknál fogva ugyanis Önfejencivel teljesen megértették egymást. Mi van?  Így hát együtt baktattak tovább Sehova, amikor összetalálkoztak a nagy kutyával. És akkor mi van? Jött az új szállómondat a Verőfényes Kőrakás tetején heverésző ebtől. Mi van? Nem!  – replikáztak a többiek. "Különben is már rég a kutyasuliban lenne a helyed. Nem igaz? – És akkor mi van? Ezenkívül bűzlesz is. – És akkor mi van? – Mosakodj meg! – Most rólam beszéltek? – kapta fel a fejét a mosómedve. – Nem! – vágta rá Önfejenci. – Tessék? – kérdezte a mosómedve." Az elmés beszélgetésnek az lett a vége, hogy – ha már úgyis ennyire egy hullámhosszon voltak – a nagy kutya megkérdezte, hogy lesznek-e a barátai, mire az egyszarvú tudjuk, mit válaszolt, a mosómedve pedig visszakérdezett, hogy kinek van szülinapja. Tessék? Így hát már hármasban bandukoltak tovább Sehova. Nem sokára elérkeztek a Mélységes Búbánat Tornyához, ahol nem más, mint HisztErika, Hisztéria ország királyának a makacs lánya raboskodott büntiből. De a három útitársnak esze ágában sem volt kimenteni a non stop hisztiző és ellenkező királylányt. Nos, mi a kislányommal ekkor általában már a könnyünket töröljük a nevetéstől (nagyon jól lehet ám közösen előadni), többek között valahogy így: "– Muszáj segítenetek! – ordibálta odaföntről. – Nem! – De igen! – Mi van? – Azértis! – De nem! – De igen, az alattvalóim vagytok! – És akkor mi van? – Tessék? – Csakazértis!" Na de hogyan sikerül elérnie a makrancos királylánynak, hogy mégis kiszabadítsák a többiek? Mi lesz a négyekkel ezután? Na és Önfejenci fog még valaha is cukrozott lóherét legelészni az álomszép Szíverdőben? Nem! De igen! Tessék? Csak azért is! És akkor mi van? A történetnek – a főszereplők érdektelensége folytán – tulajdonképpen nincs tanulsága, vagy bármi olyan konklúzió, amiből okulhatnának a gyerekek. De a szerző arra buzdítja őket, hogy ha szeretnének, találjanak ki magunknak egyet. Szárnyaljon csak tovább a fantázia! A könyv végén ugyanis további vicces karakterek – Papagáj Pletykarcsi, Cinke Tudálékinga, Darázs Kötekedöme, Teve Zsaroland, Mókus Felvágordon stb. – mutatkoznak még be, akikkel újabb mókás meséket szőhetnek a gyerekek – tanulsággal vagy anélkül. És akkor mi van?   Az egyszarvú, aki mindenre azt mondja: nem! mondanom sem kell, nálunk azonnal sláger lett. Olyan mesekönyv, amit gyerek-szülő egyaránt élvez, bármikor elő lehet venni egy kis együtt nevetésre. A kislányom már az első olvasáskor bekapcsolódott, felvette a ritmust, és ő sorolta minden szereplőnél a szokásos válaszokat (Nem! Mi-van? Tessék? És akkor mi van? De igen!), amiben az is segítette, hogy mindegyik szövegbuboréknak más-más a színe. Kicsit abszurdba hajló, de nagyon élvezetes, gyerekekkel összekacsintó humora van a könyvnek. A karakterek brillíroznak, nagyon jól kitaláltak, viccesek és szerethetők. Szuper a történet felépítése is, nagyon tetszik, hogy az első idilli, habosan giccses szíverdős, rímes-mesés rész egyszer csak a szöges ellentétébe csap át. Külön ki kell emelni az illusztrátor, Astrid Henn elragadó rajzait is, amelyek nagyon illenek Marc-Uwe Kling  humoros történetéhez. Kalaplengetés a karakterek megformálásáért, a gyönyörű, matt tónusú, humoros rajzokért, és a kikacsintós részletekért. Hogy a külcsínt még dicsérjük, Az egyszarvú aki mindre azt mondja: nem! egy kemény fedeles, vastagabb, strapabíró kreatív papírra nyomott, szép és igényes kötet. Kikapcsolódni, kacagni, közösen mókázni – ott a gyerekszobában a helye!