A kis erdei fenyő a bükkerdőben nőtt fel. Senki nem tudta, hogy került oda, ő maga a legkevésbé. Talán egy madár pottyantotta ki csőréből a magját, amikor a közeli fenyvesből ennivalót vitt a fiókáinak. A bükkfák szerették, úgy nevelték, mintha a saját gyerekük lenne. Ő is jól érezte magát közöttük, és soha nem panaszolta, hogy közel s távol ő az egyetlen fenyőfa, csak az az egy bántotta, hogy belőle soha nem lesz karácsonyfa, ahogy a fajtársaiból. Ahogy kinőtt a csemetekorból, évről évre csak azon kesergett, hogy itt aztán senki nem fogja őt megtalálni, hogy hazavigye magához karácsonyfának.

– Milyen csodálatos lenne pedig! – sóhajtotta. – Feldíszítenének, csillogna-villogna minden ágam, érezném a gyertyák melegét, senki mással nem foglalkoznának napokig, csak velem. Letennék alám az ajándékokat, körbeállnának, körbetáncolnának kézen fogva, énekelnének. Én lennék az ünnep fénypontja!

– Te akarsz a középpontban lenni? – háborodtak fel a körülötte álló bükkfák.

– Dehogy, dehogy! – tiltakozott röstelkedve a fenyő.

– Csak szeretnék része lenni. Én csak segítenék, hogy másoknak szép ünnepük legyen!

A bükkfák felsóhajtottak. Minden télen ez ment. Pedig ők egyszerűen csak aludni szerettek volna már ősz óta. Ez a kis tűlevelű meg minden évben rákezdte, és nem volt tőle nyugtuk.

Végül a madarak sajnálták meg a fenyőt. Szerették ugyan a mókusok is, de ők olyan mélyen aludtak, hogy nem ébredtek fel a panaszára. A madarak azonban, a fülemülék, csuszkák, harkályok, zöldikék, rozsdafarkúak, kékcinegék és fenyőrigók egész télen ébren voltak. És megesett a szívük a szomorú fenyőn.

– Hogy segíthetnénk rajta? – töprengett a fülemüle, aki még éjszaka is hallotta a fenyő sóhajtozását.

– Idehívhatnánk egy favágót, hogy magával vigye – vetette fel a kékcinke, aki a legjobban ismerte az emberek világát.

– De hát akkor sose látnánk többé! – tiltakozott a fenyőrigó, akinek a kis fa ágai közt volt a fészke, és gondolni sem akart arra, hogy vele együtt az otthonát is elveszítse.

– Van egy ötletem! – kiáltott a csuszka, aki a legleleményesebb volt az összes erdei madár közt

 – Rendezzünk neki karácsonyi ünnepet itt, az erdőben!

– De hogyan? – értetlenkedett a rozsdafarkú.

– Díszítsük fel, és énekeljünk! – csattogtatta csőrét a csuszka.

A madarak fellelkesültek. A zöldike azonnal kiszedte néhány színes tollát dísznek, a harkály a piros sapkájából húzta ki a tollakat, a kékcinke pedig a kékből. Éjszaka lett, mire elkészültek. A fenyő már lecsüggesztett ágakkal aludt. A madarak körbevették, és a fülemüle, aki a legéberebb volt köztük, felékesítette az ágait a színes tollakkal. Gyönyörű lett. De még így is hiányzott valami.

Akkor egy csillag ereszkedett le az égből, és megállt a fenyő csúcsán. A hold pedig kibújt a felhőpaplanja alól, és ezüst fényével beragyogta az egész erdőt.

– Kezdhetjük! – súgta a zöldike, és akkor a madarak egyszerre mind énekelni kezdték a legszebb dalukat.

– Mi ez, mit történt? – riadt fel a fenyő.

– Karácsony! – rikkantotta a fenyőrigó. – Boldog ünnepet, karácsonyfa!