Boldizsár Ildikó ajánlója Varró Dániel Diótörő-átiratához
Varró Dani és Szegedi Kata varázsfakanala
Mindezidáig nem szerettem ezt a mesét. Se könyvben, se színpadon, se táncban, se prózában. Volt benne valami, ami zsigeri ellenállást váltott ki belőlem, s bár gyerekként nem tudtam ennek okát, ma már pontosan látom, hogy egyrészt a Diótörő alakja, másrészt a mesén végigvonuló ellentétek feloldhatatlan feszültsége volt rám ilyen negatív hatással. Sehogyan sem tudtam összeilleszteni a fejemben a cukros-marcipános-karácsonyi világot az egerek hadjáratával, a megelevenedő játékokat a hús-vér szereplőkkel, azt meg aztán végképp nem tudtam eldönteni, hogy akkor most Drosselmeier keresztapa jó vagy rossz, s hogy ki ez a Diótörő valójában. De a legkínzóbb az volt, hogy nem értettem, tulajdonképpen mi ez az egész sztori: álom vagy valóság? Túl sok volt az elbizonytalanító tényező, az érthetetlen és abszurd motívum, túl szorongató a határok összemosása,
s még szorongatóbb a Diótörő alakja körüli homály.
Ez a gyerekkori negatív élmény olyan mély nyomokat hagyott bennem, hogy a karácsonyi vásárokon még manapság is undorral vegyes szorongás lesz úrrá rajtam a klasszikus diótörők rémisztő külseje láttán. És hogy karácsonyi hangolódásképpen megnézzek egy Diótörő-előadást? Na, ezt aztán végképp nem tudom elképzelni.
Ugyanakkor mindig volt bennem vágy arra, hogy egyszer mégiscsak derüljön ki: én nem értem ezt a históriát, és a Diótörő igenis klassz mese. Ezért aztán minden lehetséges verziót elolvastam, ami persze tovább növelte bennem a káoszt. Mintha a mű története, elő- és utóélete igazolná a történethez való ambivalens viszonyomat, ugyanis rengeteg fel- és átdolgozása ismert – napjainkban például Ilse Binting, Rita Balducci, Gordana Maletic tolmácsolásában –, s mindenki épp azokon a pontokon nyúl bele a szövegbe, amelyek nekem is gondot okoztak. Az alapmese egyébként
E. T. A. Hoffmann nevéhez fűződik, aki 1816-ban jelentette meg a német polgári család karácsonyestéjéről szóló történetet, középpontban az egerek, emberek és játékok harcával. Ezt dolgozta át az idősebb Alexandre Dumas 1844-ben, s ezt a verziót használta librettója megírásához Marius Petipa, alapot szolgáltatva Csajkovszkíj híres balettjához, amelynek 1892-ben volt az ősbemutatója. Ebben az átiratban Cukorország mézes-mázos feelingje erősebb a bizarr egérháborúnál, de ez legalább annyira riasztó számomra, mint az egerek csámcsogása a karácsonyfán. Még a mesékben sem szerencsés írói fogás a végletek szembeállítása: az egérhadjáratra adott szirupos válasz nem csupán hiteltelen, hanem elrontja az egész mesét.
2005-ben Varró Dániel is belemártotta varázsfakanalát a sztoriba, hogy a különféle változatokat kevergetve-kavargatva létrehozza a sajátját.
Ekkor tulajdonképpen már majdnem minden a helyére került, legalábbis a szöveget tekintve mindenképpen, de a végső megoldás mostanáig váratott magára, mégpedig Szegedi Katalin személyében, aki nem is annyira varázsfakanalat, mint inkább varázsecsetet használt. Az ő író-illusztrátor kettősük ugyanis megalkotta a „tökéletes Diótörőt”.
Varró Dániel a rá oly jellemző elképesztő arányérzékkel nyúlt a különféle átiratokhoz, és pikk-pakk mindent a helyére tett. Logikusan ívelő, szép lassan építkező lett a szerkezet, pontosak és érthetőek mese és valóság, álom és ébrenlét határai, amit a különféle rímek és versformák briliáns váltogatásával és remek szójátékokkal ér el. Édességek helyett versformákban tobzódhatunk: egy bravúros skót ballada-formában, nibelungizált alexandrinban, a görög kardalokban kedvelt ionicus a minoréban, az arab-perzsa gázelben, s megidéződik Rimbaud és Verlaine egy-egy verse is. Kimaradtak az eredeti történetet megterhelő epizódok, amitől feszesebb és érthetőbb lett a mese, és a mostani új kiadásba kerültek újak is. Ráadásul Varró Dániel úgy őrzi meg a mese abszurditását, hogy nem a szorongás nő az olvasóban, hanem a lélektanilag hiteles feloldás/megoldás iránt táplált remény.
Szegedi Katalin zseniálisan egészíti ki ezt az írói világot, mégpedig úgy, hogy egyrészt megteremti a Diótörő új, emberibb formáját,
másrészt illusztrációi a Varró-mese humoros, játékos oldalára erősítenek rá. A közismert, félelmetesen vicsorgó, groteszk figura helyett egy „csúnyácskán vigyori”, de szeretni való alakot álmodott meg, és a különböző nemzetiségű, táncoló babákkal kiiktatta az eredeti mű egyik gyenge pontját: a babaországi cukorságot. Az ő orosz, arab, francia és kínai babái megnyugtatják az Olvasót, hogy Marika nem egy rémálomban, és nem is egy émelyítő giccsparádéban töltötte karácsony éjszakát, hanem egy igazi, fordulatokban és megoldásokban gazdag, klassz mesében.
nyugatiter.blog
Diótörő, a szeretni való fabábu
Igaz, hogy még csak október eleje van, de a vérbeli karácsonyimádók és Diótörő-rajongók már most az ünnepre készülnek. Miközben számoljuk a napokat a decemberi ünnepig, eláruljuk, különleges Diótörő születik! A klasszikus karácsonyi történetet Varró Dániel átiratában, Szegedi Katalin illusztrációival vehetik kezükbe az olvasók alig néhány hét múlva.
Az alkotók a Nyugati tér blognak nyilatkoztak a Diótörőről elsőként.
Mikor találkoztatok először a Diótörő történetével? Az első élményetek az eredeti E. T. A. Hoffmann szöveg vagy valamelyik átirat/feldolgozás volt?
Szegedi Katalin: Őszintén szólva egyik verzióban sem mélyedtem el igazán soha. Többféle feldolgozásba is belekaptam gyerekként, de egyik sem ragadott meg, nem érdekelt. Felnőttként pár éve újra megpróbáltam megbarátkozni a mesével: nőrokonaimmal és kisunokámmal elmentünk az Operaházba megnézni a Diótörőt. De hiába ültünk talpig tüllben a páholyban, előadás közben összenéztünk, és a szünetben gyorsan meglógtunk. Így aztán minden feldolgozásból csak egy-egy foszlány maradt meg, és az – a nyilván felszínes, de mégis berögződött benyomás –, hogy én ezt a mesét nem szeretem.
Varró Dániel: Én a balettet láttam először gyerekkoromban. Főleg arra emlékszem, hogy nem nagyon értettem, mi történik benne.
Egy ilyen klasszikus történet esetében nehézség vagy könnyebbség, hogy a műnek oly sok változata ismert? Hogyan kezdtetek neki a munkának?
Sz. K.: Esetemben nem volt nehézség, mert amint megláttam egy könyvborítót vagy plakátot a jellegzetes, klasszikus Diótörő-figurával, onnantól kezdve engem az a valami nem érdekelt. Amikor a Jelenkor Kiadó azzal hívott fel, hogy egy csodálatos karácsonyi történetet szeretne velem illusztráltatni, elsőre felderült az arcom, de amikor elhangzott a mű címe, lehervadt a mosolyom, és vonakodtam elvállalni. Akkor kezdett el érdekelni a dolog, amikor kiderült, hogy Varró Dániel írta újra a mesét. Ezután már tűkön ülve vártam, hogy megkapjam végre a várva várt kéziratot. Amint beleolvastam, azonnal rabul ejtett a humora, és tudtam, hogy nekem ez „kell”!
V. D.: Bevallom, nekem az eredeti Hoffmann-mese sokáig kimaradt az életemből, mert Az arany virágcserép nem tartozott a kedvenc kötelező olvasmányaim közé, és a csengettyűhangocskájú arany kígyócskákkal azonosítottam Hoffmannt. Nagyon kellemes meglepetés volt, hogy az eredeti Diótörő mennyire érdekes és szórakoztató, helyenként önkényesen abszurd, ami nálam abszolút plusz pont. Több változatot is megnéztem, de főleg a balett és a Hoffmann-mese alapján dolgoztam. Az volt a célom, hogy ebből a kettőből kanyarítsak egy viszonylag kerek, a mai gyerekek számára is követhető és élvezetes verses mesét. Mert a balett története nagyon le van egyszerűsítve, nem igazán derül ki belőle például, hogy miért is haragszanak egymásra az egerek és a Diótörő, vagy hogy egyáltalán hogyan változott diótörővé a szőke herceg. A Hoffmann-mese viszont egy mai gyerek számára talán túlságosan is szövevényes és feloldatlan rejtélyekkel teli.
Van olyan figura, epizód, ami különösen kedves nektek, vagy olyan, ami igazán megizzasztott benneteket az alkotás során?
Sz. K.: Először is maga a kulcsfigura izzasztott meg. Az egyik ok, amiért én nem szerettem ezt a mesét, az az, hogy a Diótörő klasszikus (és aztán sokak által ismételten ábrázolt) figurája engem vizuálisan taszított, mindig is féltem tőle. Azt tudtam, hogy én olyan vicsorgó, gülüszemű figurát nem akarok. Nemcsak azért, mert ijesztő és ronda, hanem azért sem, mert ő bizony egy szeretni való figura, egy Hős! Le is van írva, hogy „nagy volt a szive, és/nagy volt a foga”. Ezért én egy csúnyácskán vigyori, ám viccesen szeretni való figurát álmodtam meg. Így már szeretem ezt a fabábut.
A másik, ami számomra olykor fizikai fájdalmat okozott, az az egerek ábrázolása. Mert bár fényképen, tisztes távolból nézegetve látom, hogy az egerek aranyos állatok, de bevallom, a való életben irtózom tőlük! Egy évvel ezelőtt falura költöztünk, és ilyenkor ősszel az egerek szépen beköltöznek a házakba, és rettenetes pusztítást tudnak végezni. Egyik este szemtől szembe találkoztam egy egérkével a konyhában, szemtelenül nézett rám a fűszerpolcon. Egy teljes hétig, amíg a férjem a kezével meg nem fogta és ki nem tessékelte a kisegeret, addig én be nem tettem a lábam a konyhába! Gondolhatod, milyen érzés volt nekem ezzel a „fóbiával” például azt a jelenetet megfesteni, ahol az egérhad felzabálja a teljes karácsonyi menüsort!
Pozitív élményként hadd említsem meg az egyik kedvenc jelenetemet. Paradox módon éppen azért kedvenc, mert a való életben épphogy nem szeretem ezt a jelenséget, azt viszont szeretem, hogy Hoffmann és Dani is kiemeli ezt a visszásságot. Nevezetesen azt, ahogyan felpörögnek a gyerekek az egyre több és több és még több ajándék láttán! Ahogyan a kezelhetetlen, dömpingszerű ajándékmennyiséggel egyre inkább nem tudnak mit kezdeni, csak dobálják szanaszét a papírokat, végül a becsomagolt ajándékok szinte már csak addig érdeklik őket, amíg letépik a papírt, aztán jöhet a következő… aminek csak rontás-bontás, például szegény Diótörő tönkretétele lesz a vége. Bevallom, én meglepődtem azon, hogy az ilyen mértékű, igen gazdag ajándékozás (pazarlás) ezek szerint már Hoffmann idejében is előfordult. Ezt a mohó harácsolást igyekeztem ábrázolni az egyik képen, még éppen a „baleset” bekövetkezte előtti idillinek tűnő pillanatban.
V. D.: Mivel nekem kisfiaim vannak, a legnehezebb az volt, hogy a főszereplő kislányt, Stahlbaum Mariskát elképzeljem, és egy igazi, élő, hús-vér kislányként jelenítsem meg. Szerencsére van neki egy vásott kisöccse, és ilyenekkel viszont sok személyes tapasztalatom van. Úgyhogy az öcs ellenpontjaként, a kettejük viszonyából kiindulva már könnyebb volt Mariskát ábrázolnom. A legizgalmasabb karakter nekem egyértelműen Drosselmeier keresztapa, a kopasz óracsináló mester a különleges találmányaival, és a Diótörőével összefonódó, rejtélyes múltjával. Az ő történetéhez egy kicsit hozzá is költöttem, az én változatomból kiderül, hogyan lett kopasz.
Mit gondoltok, mi a titka ennek a mesének, hogy több mint 200 éve jelen van, folytatások, átiratok, balettelőadások, filmek, musicalek egész sora született ez idő alatt?
Sz. K.: Nem tudom. Talán a titokzatossága. Van benne izgalom, ármány, egzotikum, romantika… De mindenekelőtt a karácsony örök érvényű csodája.
V. D.: Szerintem az, hogy egy nagyon jó karácsonyi mese. És túl azon, hogy a karácsony mint téma sose megy ki a divatból, a karácsonyfán lógó finomságok leevésének veszélye (amivel ugye az egerek fenyegetnek) olyasmi, amit minden korban minden gyerek mélyen átérez. És persze tele van népmesei elemekkel, az átváltozott királyfi, a hétfejű sárkány, vagyis a hétfejű egérkirály lekardozása, és maga ez az „underdog történet”, hogy a csúnya, régi, lesajnált kis diótörő bábu győzedelmeskedik a gonoszok seregén. És mindez meg van spékelve egy kis jóféle abszurditással, amire szintén nagyon fogékonyak a gyerekek.
Mindkettőtöket nagyon szeretik a gyerek- és felnőttolvasók egyaránt. Nekik mit mondanátok, mitől igazán „szegedikatás”/„varródanis” ez a Diótörő?
Sz. K.: Ahogy már említettem, csakis azért vállaltam el ennek a könyvnek az illusztrálását, mert olyan ízig-vérig „varródanis”! Iszonyatosan szellemes, laza és vicces! Illusztrálás közben százszor is elolvassa az ember az adott kéziratot, de én minden egyes újraolvasás alkalmával képes vagyok meglepő formulákra rácsodálkozni, hangosan felnevetni a szójátékokon, bravúros megoldásokon. Azt is nagyon szeretem, amikor a költő – mintegy megakasztva a történet folyamát – kiszól a könyvből az olvasóhoz. Nagyon tisztelem Danit azért, mert hűen megőrizte az eredeti történet minden lényeges cselekményi elemét, megtartva ezzel a klasszikus mű értékeit. És rajongok érte azért, mert egy teljesen új, friss, mai művet hozott létre a huszonegyedik század olvasóinak örömére. Számomra „A” Diótörőt.
V. D.: Szokásomhoz híven különböző versformákban írtam meg, rímesen, játékosan, nagy mesélőkedvvel. Én nagyon élveztem, remélem, az olvasók is szeretni fogják. Szegedi Kata illusztrációi gyönyörűek, mint mindig, és külön örülök neki, hogy nem a szokásos Diótörőt rajzolta meg, hanem egy groteszkségében is kedves, és tényleg nagyon szeretni való figurát. Mikor még csak az első vázlatok voltak meg, akkor mutattam a gyerekeimnek, és hatalmasat nevettek a hanyatt esett, vigyori, nagyorrú diótörő bábon. Nagyon sok humor és kedvesség van az illusztrációkban, imádom például azt a rajzot, ahol a falánk kis egerek habzsolják a király ebédjét, mint a rosszcsont gyerekek, ami az egész konfliktus alapja. És a végén, a babaországi részben annyira gyönyörűségesek a különböző nemzetiségű, táncoló babák, hogy ezt az amúgy számomra kevésbé érdekes, hosszúra nyújtott hepiendet egészen varázslatossá teszik.
Forrás: nyugatiter.blog
|