A Csikket többségében nevelődési regényként határozza meg a kritika, ami teljességgel le is fedheti a könyvet, de szerencsére egy szöveg sosem csak abból áll, amit lecsupaszítva, szimplán fabulaként értelmezhetünk…
Maik 14 éves srác, egy rendőrőrsön ül, és szinte folyamatos monológjával sodor bele minket történetébe. Berlinben él, anyja alkoholista, apja éppen csődbe menő ingatlanos, ő pedig osztályában periferikus lényként tengeti mindennapjait. Egy napon Csikk-kel, frissen érkezett orosz osztálytársával különleges és – mindenekelőtt – szabad utazásra indulnak Havasalföld felé. Mindez nem lineáris történetmeséléssel derül ki számunkra, és többek között ebben rejlik Herrndorf művének egyik legnagyobb erőssége.
A regény rettentően erős képpel indul, Maik az őrszobán próbálja összerakni, mi is történik vele tulajdonképpen, hogyan kellene válaszolni a rendőrök kérdéseire, egyáltalán hogyan kellene reagálni az egész helyzetre:
„Először a vér és kávé szaga. A kávéfőző az asztalon áll, a vér a cipőmben. Hogy őszinte legyek, nem csak vér. Mert amikor az idősebbik azt mondta, »tizennégy«, bepisiltem.”
A jelen idejű történés nyilván következmény, gondolhatnánk, hogy valami rém súlyos dologé. Innentől az is egyértelművé válik, hogy visszafelé elmesélt történettel lesz dolgunk, és valóban, a szerző az első 8-10 fejezetben egy erősen töredezett elbeszéléstechnikát alkalmaz, amely viszont ennek ellenére teljességgel érthető, sodró lendületű, tökéletesen összerakott. Maik monológjaiból (egyes szám első személyben beszél végig) ismerjük meg életét, zűrös családi hátterét és iskolai helyzetét. A töredezettség hatását felerősíti és közben egyben is tartja (nem engedi szertefutni és zavarossá válni) a filmnyelvi elemek beemelése, így válik a vizualitás a regény másik fontos elemévé. Nemcsak képekkel terhelt a szöveg, hanem konkrét utalásokat is kapunk tévéműsorokra, filmekre, amelyek egy mai embernek (szándékosan nem írok kamaszt) már sokkal természetesebben hatnak, mint a kétszáz évvel ezelőtt alkalmazott hosszú leírások.
Maik folyamatosan reflektál, figyel önmagára – és az őt körülvevőkre is –, s ezekkel a filmes hasonlatokkal is önmeghatározását, saját helyzetét, viselkedését, létét értelmezi, illetve próbálja önmagát behelyezni valahova, amit szántszándékkal nem neveznék az őt körülvevő világnak. Herrndorf eszköztárának ez a másik nagy erőssége. Ugyanis Maik elbeszélésében az alapfabulára rengeteg mini történet épül rá, és így bomlik ki előttünk már-már szabályos struktúraként az átlátható szövet, egy ember testének és lelkének szövete, amely bonyolultsága ellenére mégis időnként áttekinthetőnek tűnik, főképpen, ha nem a sajátunkról van szó.
Hogyan szorul Maik perifériára egy osztályban, amikor medencés házban élnek, és apja jó ideig menő ingatlanos? A zuhanórepülésszerűen érkező gondolatok, sztorik és kommentárok (apja állandóan visszaköszönő sztereotip mondatai például) alapján az derül ki, hogy sajnos minden teljesen érthető, és semmin sem kell csodálkoznunk.
A 6. és 7. fejezet a regény legerősebb része számomra, itt vall arról Maik, miért is kapta a Psycho becenevet egy rövid időre az osztályban. Ha valaki szeret sírva nevetni egy könyvön, mert annyira húsba maró a történés, annyira metszően éles és ironikus a szöveg, akkor az nem fog csalódni, Herrndorf ezt az összetett élményt e két fejezetben (is) tökéletesen hozza. Mert hiába a medence, hiába a viszonylagos anyagi biztonság, a házban élők úgy mozognak egy légüres térben, mint a halak. El-elcsúsznak egymás mellett, és jó esetben finom kerülőkkel megússzák konfliktus nélkül. Az anya alkoholizmusa is rettentően ironikus hálóba fonódik, a családi szótár szerint szanatóriumba való elvonulása utazás a „szépségfarmra”.
Itt említem meg Bán Zoltán András zseniális fordítását, aki tökéletesen veszi fel a többrétegű szöveg fonalát, és interpretálja Maik hangját, eközben olyan poénokra is marad ereje, mint a „lehelet megszegik óra alatt”, ezzel például az osztályfőnök tanítási módszerét jellemzi.
A család fejet hajt a lehetetlen előtt, és szimpla tényként, az élet természetes velejáróként fogadja el az anya betegségét, miközben az apa csinos titkárnőjével, Monával munkaügyben utazgat ilyenkor. Ez is az élet természetes velejárója lesz. Maik most már tényleg egyedül marad a szünetre – nem mintha eddig nem lett volna magányos –, és így kerül a képbe Csikk.
Andrej Csicsacsov alias Csikk – akit úgy „vonszol” be Wagenbach tanár az osztályba – orosz betelepülőként eleve különösen hat, de viselkedésével mindent meg is tesz azért, hogy ne hasonuljon a többiekhez. Gengszter és alkoholszag terjeng körülötte, matekdogája hol négyes, hol egyes, attól függően, milyen passzban van. De egy biztos, Maik számára egy lopott Lada Niván meghozza a hőn áhított szabadságot, sőt ennél jóval többet. A felszabadulást, az önmagával való szembenézést és az öngyűlölet, bizonytalanság viszonylagos elfogadását, ezeknek egy másik aspektusból való felfogását.
A szaggatott elbeszélésmód a 19. fejezettől véget ér, Csikk és Maik útnak indulásával a történet road movie-ba csap át. Sok helyütt könyvelték el a regényt a Zabhegyező utódjának/testvérének, ami annyiban persze igaz lehet, hogy mindannyian Holden Caulfield köpönyegéből bújtunk elő, ha egyszer is odahagytuk a szülői házat, mert ott nem volt jó, mert izgatott a más, az éjszaka, a társadalmon kívüliség szaga, de míg Holden nem bír ezen továbblépni, addig Maik (sőt, még Csikk is) nem negatív történetet fut be. Kálváriája értelmet kap. Ahogyan azt a könyv hátoldalán is olvashatjuk a regényből kiragadott pár sorban: „Ha belenézel a hírekbe: rosszak az emberek. Belenézel a Spiegel tévébe: rosszak az emberek. És talán ez igaz is, az emberek 99 százaléka tényleg rossz. Azért furcsa: mert Csikk és én az utazásunk alatt szinte csakis azzal az egy százalékkal találkoztunk, akik nem rosszak.”
És valóban, a számukra különös család, akinél ebédelnek egy alkalommal az országjárás során (talán ilyen egy normális család?), Isa, a csavargó lány (aki talán nem olyan buta, mint Tatjana, Maik iskolai, elérhetetlen szerelme), a nővérek, orvosok, rendőrök, mind-mind egyszerű emberek, sem nem gonoszak, sem nem pokolravalóak. Ahogyan Maik és Csikk sem az, legalábbis az esélyt ők is megkapják a választásra – amitől persze még semmi sem válik egyszerűbbé.
Holden pontosan ellenkező következtetésre jut, és sokszor kerülhetünk mi is abba a paradoxonba, hogy valóban, van-e értelme bármiféle cselekedetünknek, akár létezésünknek (erre is találunk számos példát most már az ifjúsági irodalomban is, mint a Semmi, Az emlékek őre). A Csikk című regény azonban a lázadás, a megszokottal való szembefordulás aktusát felmagasztalja, amennyire a szöveg iróniája és alaphangja ezt megengedi (szerencsére pont elviselhetően teszi), és Maikék utazása értelmet nyer, hogy aztán egy euforikus, építő jellegű rombolással – ha nem is új élet, de – új nap kezdődjön:
„Anyám most elkomorodott, teletöltött még egy poharat, és az üres whiskeysüveget is bedobta a medencébe. Aztán átölelt. Kitépte a kábelt a DVD-lejátszóból, és bedobta a vízbe a készüléket. Aztán jött a távirányító és a nagy cserép fukszia. Hatalmas szökőkút támadt a dézsától, sötét homokfelhők jelentek meg a becsapódás helyén, vörös viráglevelek úszkáltak a hullámok tetején.
– Ó, hát ez isteni! – kiáltott fel anyám, azzal sírva fakadt. Megkérdezte, innék-e egy pohárral, mire azt feleltem, valószínűleg jobb lenne, ha inkább én is bedobhatnék valamit a medencébe. […]
A magam részéről a karosszékkel ugrottam a vízbe. Langymeleg volt. Alámerüléskor éreztem, hogy anyám a kezem után nyúl. Együtt a székkel süllyedtünk a fenékig, és onnan néztük, hogyan csillámlik és villódzik fölöttünk a víztükör, a tetején úszó sötét árnyakkal, a bútorokkal, és még most is pontosan emlékszem, mire gondoltam, amikor odalent visszatartottam a levegőt, és felfelé néztem. Arra gondoltam ugyanis, hogy az osztályban mostantól valószínűleg senki nem nevez majd Psychónak. És hogy amúgy is totál mindegy.” (Szekeres Niki)
|