Egy szép napon Szusi apó késztetést érzett. Éppen gondolataiba merülve üldögélt az erdei faház hatalmas fenyőfája alatt, amikor egy hang azt súgta neki, hogy menjen el a fővárosba, mert ott igen nagy szükség van az ő bölcsességére.      „Talán csak a szél tréfálkozik” – tűnődött Szusi apó, és felnézett a fenyőfára.    A tűlevelek hallgattak, a tobozok hallgattak, még az a szép, tiszta kék ég is hallgatott. Csupán egyetlen rigó fütyörészett felette, valahol a fa túloldalán, de a mester hiába fülelt, nem értette, hogy a madár mit mond.    Hetvenhét évének utolsó harmadát az erdőben töltötte, százszámra olvasott könyveket, ám a rigófüttyöt mégis képtelen megfejteni.    Szusi apó elgondolkodott.    Mi végre hát a könyvek, mi végre hát a sok bölcsesség, ha még a legegyszerűbb rigófütty is titok marad előtte?    Pedig a legegyszerűbb dolgok egyben a legnagyszerűbb dolgok is.     Ezt már jól tudta Szusi apó a könyvekből.   Aznap éjjel aztán álmot is látott. Amikor kezébe vette a Mátyás király életéről szóló mesegyűjteményt, amelyet esténként olvasott, még tücsök cirpelt az erdei faház nyitott ablaka alatt, de ahogy a mester lassan álomba merült, a cirpelésből vonatfütty lett, egy sebesen robogó vonat füttye, amely nagy gőzzel igyekszik a főváros felé.    Szusi apó reggel már tudta, hogy rajta lesz azon a vonaton. A fővárosban úgyis nagyon régen járt, évtizedekkel ezelőtt, még fiatalkorában, ideje hát újra megnézni. Ráadásul ott élnek a legtöbben, ott lehet csak igazi hatása a bölcs tanításoknak!    „Mert mit ér akár a legokosabb bölcsesség is, ha örökre egy fejbe zárva él?     Semmit.”    Ezt is jól tudta Szusi apó a könyvekből.   Kiadós reggelivel ajándékozta meg a testét. A megmaradt ételt becsomagolta uzsonnának, aztán megborotválkozott. Szakállát és bajuszát is levágta a különleges alkalomra. Vállig érő hajából kivette a gumit, megfésülködött, jól megnézte magát a tükörben, végül zsebre tett egy tízezer forintost, és elindult a városi vasútállomásra, hogy jegyet váltson a Keleti pályaudvarig.   A vonat nem olyan volt, mint az álmában, de Szusi apót ez egyáltalán nem zavarta. Kiválasztott magának egy rokonszenves vagont, beült az egyik fülkébe, és türelmesen várt. Amikor meghallotta a sípszót, gyorsan kinézett az ablakon, hogy megfigyelje, hogyan indítja el a forgalmista a tárcsájával a szerelvényt.      Néhány megállót egy kislánnyal és az anyukájával utazott.    – A bácsi miért van zsákba öltözve? – kérdezte a kislány, alighogy elindultak.    – Az nem zsák – felelte az anyukája.    – Hanem? – kérdezte a kislány. – Hálóing?    – Nem tudom – mondta az anyukája.    – Álruha – segített készségesen Szusi apó. – Mint Mátyás királynak – mosolygott a kislányra. – Hallottál már róla?    – Még soha – felelte a kislány.    – Mátyás király is sokszor járt álruhában – kezdte Szusi apó. – Tudod, hogy olyan legyen, mint a többi ember. Nehogy felismerjék, hogy ő a király.    – De a bácsi ebben az álruhában pont nem olyan, mint a többi ember – mondta a kislány.    – Erre valóban nem gondoltam – tűnődött el a mester. – De hidd el, amúgy tényleg nagyon hasonlítunk egymásra. Mátyás királynak is legalább annyi könyve volt, mint nekem, ő is sokat olvasott, mint én, ő is igen bölcs és igazságos volt…    – Mint a bácsi! – vágta rá a kislány.    Szusi apó elgondolkodott.    – Ahol hasonlóság van, ott bizony különbség is – mondta aztán igen bölcsen.    És még mielőtt más is szóba került volna, gyorsan elkezdett mesélni egy történetet a király életéről szóló gyűjteményből.   Befejezni azonban már nem volt ideje, mert a következő állomáson a kislány és az anyukája leszállt. Ahogy elmentek, egy fiatalember lépett a fülkébe, és leült a helyükre. Először nem volt annyira bőbeszédű, mint a kislány, később a mester mégis nagyszerű dolgokat tudott meg tőle.   Éppen csak elindult a vonat, a fiatalember vékony, műbőrkötésű könyvet vett elő, és olvasni kezdett. Szusi apó sokáig figyelte, de nem látta, hogy lapozott volna, bár néha hasonló mozdulatokat tett az ujjával.    – Bocsásson meg, mit olvas? – szólította meg.    – Elektronikus könyvet – válaszolta a fiatalember.    – Nincs benne papír? – csodálkozott Szusi apó.    – Nincs – mondta a fiatalember.    – Hú, az nekem is nagyon jó lenne! Tudja, az erdők miatt! Hogy ne vágjanak ki annyi fát.    – Aha – felelte a fiatalember, és újra beletemetkezett a könyvébe.    „Az igazi bölcsesség akkor kezdődik, amikor beismerjük, hogy nem tudunk mindent.    Még!” Gondolta Szusi apó.   Aztán gyorsan folytatni próbálta a beszélgetést, hogy minél többet megtudjon erről a dologról.  – Én is sokat olvasok – kezdte, mire a fiatalember meglepően közlékeny lett. Elárulta a mesternek, hogy egy ilyen szerkezetbe akár több ezer hagyományos könyv is belefér, és nem is muszáj megvennie, mert ha elég jó a szeme, telefonon is olvashat.     – Huh! – huhhantott Szusi apó, akár egy bölcs bagoly, és már vette is elő a táskájából a mobilt.   – De hát ez nem is okostelefon! – nézett rá a fiú.  – Annyira tényleg nem okos – ismerte el Szusi apó. – Azért tanítani lehet. Vagy nem? – kérdezte.  – Inkább vegyen egy okosat – javasolta a fiatalember, aztán csomagolni kezdett, és elnézést kért, mert a következő megállóban le kellett szállnia.    Szusi apó egyedül maradt a fülkében. A Keleti pályaudvarig még másfél órás volt az út. Arra gondolt, ha tényleg venne magának egy ilyen okostelefont, ő is tudna papír nélkül olvasni. De most nem vehet. Csak tízezer forintot hozott magával, és már abból is több mint hatezret elköltött a vonatjegyre.   Sokáig ült az ablak felé fordulva, figyelte az elsuhanó tájat, de belül vívódott. Mert ahogy közeledtek a pályaudvarhoz, egyre inkább izgatta a kérdés, mit csinál majd az érkezés után.   „Ha előre eldöntöm, a többi lehetőség azonnal elveszik” – gondolta végül.  Ekkor határozott úgy, hogy legjobb, ha rábízza magát a sorsára, hadd vezesse az a hang, amely elindította és most is viszi őt az ismeretlen felé.   A Keleti pályaudvaron rengetegen voltak. A nép, mintha csak a hangyáktól örökölte volna szorgalmát, csapatokban jött és ment. Az emberek onnan ide, s innen oda igyekeztek.    „Micsoda gyönyörűség!”    Szusi apót igazi öröm járta át.   Taxit és pénzváltást ajánlottak neki nagyon kedves emberek, ám ő egyik szolgáltatást sem vette igénybe, inkább önfeledten sodródott a tömeggel.    „Nyájösztön” – gondolta Szusi apó. Mert ilyeneket is tudott ő a könyvekből.    Az aluljáróban koldusokat látott. Féltő tekintettel figyelte őket. Az egyikhez oda is lépett, és egy ötvenforintos érmét nyomott a kezébe.    „Adni jó dolog.”   Ezt nemcsak a könyvekből tudta Szusi apó, hanem az erdei sétákból is. Mert amikor csak tehette, etette az erdőben az állatokat. Ez a művelet igen jó érzést tud kelteni az emberben. Hasonlatos a szerelemhez, csak nem annyira felfokozott. Viszont bármikor előidézhető, ha van a közelben éhes állat.    „Az ám, a szerelem!”    Gondolta Szusi apó.      „Az egyetlen érzés, mely megadatott nekünk a földöntúli létből.      Hogy belekóstoljunk.      Szerelmesnek lenni és etetni közben az állatokat: maga a földi mennyország!      Ez az igazság.      Nem a hatalom.      Mert mi a hatalom?      Igazság?”   Ebben a pillanatban fogatlan, középkorú asszony termett előtte, s ő kizökkent a gondolatmenetből.     – Adjál pénzt ebédre! – mosolygott az asszony, és egészen közel hajolt Szusi apó arcához. Rettenetes lehelete volt, és valószerűtlenül gyűrött arca. Mély ráncok és barázdák szabdalták, akár a régi könyvek lapjait.      „Mint egy kódex ” – gondolta Szusi apó, de mivel most nem volt kedve olvasni, és a szerelem se érintette meg, úgy döntött, inkább cselekszik.    A jegyváltás után közel négyezer forintja maradt, az aprópénz felét készségesen borította hát a nő markába. Aztán a másik felét egy ötszázassal együtt visszatette, ám mielőtt a három ezerforintost is belecsúsztatta volna a zsebébe, megakadt a szeme az egyik bankón.      Eszébe jutott az arc, amely reggel a borotválkozó tükörből nézett vissza rá.      Felemelte az ezerforintost, és úgy is jól megnézte.      Évtizedek óta forgatja ezeket a papírpénzeket a városi piacon, eddig mégsem tűnt fel neki, hogy az arca igen hasonlít a bankjegyre nyomtatott arcképhez.      „Nem lehet véletlen, hogy éppen most!”      Szusi apó az újabb üzenetet széles mosollyal nyugtázta. Aztán kihúzta magát, mert igen büszke lett az eredményre.      Ekkor pillantotta meg a szemközti alagút bejáratánál a nagy M betűt.      „M mint Mátyás!!!”      Majdnem felkiáltott örömében.   Gyorsan az alagút felé vette az irányt. De alighogy meglátta a mélybe futó mozgólépcsősort, egy karszalagos fiatalember állta útját:      – A jegyét, uram!     Szusi apó futó pillantást mért rá, és mivel nem volt jegye, elnézést kért, aztán kijött az alagútból, fel egészen a járdaszintig.    Ott volt ám csak a nagy forgalom! Az autók jöttek és mentek, a hangjuk pedig olyan volt, mintha valami méhkasba csöppent volna. Keresni kezdte a szemével, hol tudna jegyet venni.      Ekkor látta meg a villamost.      A nyitott ajtókon az emberek fel- és leszálltak, és senki sem kérte tőlük a jegyet.      Bár Szusi apó M betűt nem látott, tudta, ez lesz az ő járműve.      Beállt a váróba, a nép egyszerű fiai közé, mosolyogva nézelődött körbe-körbe, és amikor megérkezett a következő villamos, ő is fellépett rá.    Az ajtók becsukódtak, a jármű megrándult, és a kocsi két végéből két piros karszalagos kalauz indult el az utasok felé.      – Jegyeket, bérleteket! – kiáltozták.      – Én jegyet kérek! – mondta Szusi apó, amint az egyik kalauz a közelébe ért.     A férfinak mélyen ülő, hatalmas szeme volt, akár egy bagolynak, és amikor Szusi apóra nézett, rosszallóan csóválta a fejét.      „Ez is sokat olvas” – gondolta a mester, aztán megköszörülte a torkát:      – Egy jegyet lesz szíves! – ismételte kicsit kedvesebben.    – Nincs jegye, tata? – akadékoskodott a kalauz.      – Nekem? – nézett körbe Szusi apó. – Még nincs – közölte, mire a kalauz bizalmasabb hangnemre váltott:      – Akkor leszállunk! Csak előbb kifizetjük a pótdíjat!      Aztán közelebb hajolt Szusi apóhoz, és halkabban hozzátette: – Elismervénnyel nyolcezer, elismervény nélkül kétezer-ötszáz, plusz a jegyár. Na, hogy döntött, tata?      – Hát, az is elég sok – tűnődött a mester. Ráadásul nem tetszett neki a kalauz modora se. Amikor utoljára villamoson ült, a jegyet még kedvesen árulták. Igaz, az már elég régen volt. Vagy ötven éve.    Kiszámolta a pénzt. A modortalan ember kezébe nyomott két ezerforintost, aztán a megmaradt ötszázast, majd a jegyárat apróban, de mivel már csak néhány forint árválkodott a tenyerében, azt is a kalauz markába borította.      – Borravaló a kedvességéért! – mondta Szusi apó.      Hátha tanul belőle ez az úgynevezett úriember.      De nem tanult.      Sőt!      A következő megállónál szabályosan lelökdöste őt a villamosról.     Szusi apó el volt keseredve. Ám a könyvekből azt is tudta, nem szabad, hogy erőt vegyen rajta a szomorúság.      Felszegett fejjel indult hát útjára.      Az utca kihalt volt, csak két gyereket látott a járdán.    A fiúk éppen felé tartottak. Valami pityegő szerkentyűn játszottak, nyomogatták a gombokat, és közben azon vitatkoztak, melyiküknek hány élete van.      A mester elmosolyodott:      – Senki sincs a földön, akinek több élete van!      „Hacsaaak…” – tűnődött el, és a következő pillanatban már össze is állt a fejében a terv.        Megtréfálja őket, és közben, csak úgy, mellékesen, igazságot is tesz!   Aztán majd később elmagyarázza nekik, miért is szép az emberi létezés megismételhetetlensége…    Amikor a két fiú közelebb ért, Szusi apó előhúzta a zsebéből a megmaradt ezerforintost.    Bal kezében tartva felmutatta nekik, közben jobbjával Mátyás király jellegzetes arcképére bökött.      – Na, gyerekek, kit láttok?      És abban a másodpercben, amikor a két fiú egymásra mosolygott, ő is megengedett magának egy mosolyt. Aztán kicsit elfordította a fejét, hogy még könnyebb legyen nekik az azonosítás.    Egy ideig büszke tartással állt, hasonlatosan ahhoz, ahogy valaha Mátyás király pózolhatott az ezerforintoshoz, de mivel a fiúktól válasz nem érkezett, Szusi apó megszánta őket:      – Mátyás király én vagyok – suttogta titokzatosan.      Ebben a pillanatban tépték ki a kezéből a pénzt.      Szusi apó a hirtelen mozdulattól megbillent, de szerencsére nem esett el.      A gyerekek elszaladtak.      A mester ekkor vette észre, hogy az uzsonnás táskáját is elvitték.      Amikor a fiúk a zsákmánnyal együtt befordultak a sarkon, csend lett, akár eső előtt az erdőben.    Szusi apó hiába fülelt, se rigófüttyöt, se mást nem hallott.    Megemelte a fejét, hogy legalább azt a szép, tiszta kék eget lássa. De az is csak hallgatott, akár előző nap a fenyőfa felett.    „Az ám, a fenyőfa!”      Szusi apónak hirtelen eszébe jutott az erdei faház.      A következő másodpercben pedig egy hangot hallott, mely azt súgta neki, hogy mára elég tapasztalatot gyűjtött, itt az ideje visszavonulni a természetbe.      Megfordult hát, és elindult a pályaudvar felé.      „Se pénzem, se elemózsiám, még szerencse, hogy retúrjegyet vettem” – gondolta.      „Hiába, na. Az előrelátás a bölcsek egyik erénye.”