Humoros könyv, amely megmutatja, hogyan vészelhetünk át egy családi válságot, hogyan értethetjük meg a kicsikkel, hogy semmi sem félelmetes, ha mi, felnőttek világosan és tisztán beszélünk róla.   Lovász Andrea   Szokatlan és szép szöveg a Tóth Krisztináé, amolyan igazmese. Bizonyos értelemben mese („a felnőttek mindig akkor mondják azt, hogy bizonyos értelemben, ha valami egyáltalán nem az, aminek nevezik”), mert az óvodás narrátor minden érzése, minden világberendezési kísérlete, a szöveg szigorú, mesei konstrukciója, egyáltalán az illusztrációk mind mesekönyvet ígérnek; bizonyos értelemben pedig kissé szelídített esettanulmány egy mellrákos anyukáról.   A témaválasztása nem kockázatmentes, még akkor sem, ha amúgy lelkesen üdvözlendő a gyerekirodalmi könyvek tematikai színesedése. Erős és jó irodalmi hangon megszólaló szöveg kell ahhoz, hogy a téma ne uralja a szöveget, s a lehetséges olvasatokat ne nyomja egyirányúan a kizárólagos érzelmi befogadás felé. Az egyedül elvárt és adekvát olvasói magatartás egy beteg anyukáról, mi több egy rákos beteg anyukáról szóló mű esetében (ahol ráadásul a gyerek nézőpontjából és hangján értesülünk az eseményekről) csak a megrendülés lehet – a szövegnek csupán a hordozó szerep marad, ha egyáltalán észreveszi valaki a szöveget a téma mögött.   Tóth Krisztina könyve attól jó, hogy a kötelezően elvárt sírós-siránkozós olvasói viszonyulást egy elegáns gesztussal a nagymama alakjára ruházza, s a szöveg többi része olyan marad, amilyen az elbeszélő életkorából adódik. Azaz kusza és kapkodóan magyarázatokat kereső – ezért nekünk, felnőtteknek vicces – és szorongással tele.   Ahogyan több (mesei módon három) nekifutásra kezd körvonalazódni a kislányban, mi anya betegsége, úgy pontosan ennyi stációban manifesztálódik a féltése is: anya testének változásaival (csúnyán varrták össze az orvosok, más lett a szaga, megkopaszodott) nehogy az anya maga is elvesszen.   Mi úgy olvashatjuk, hogy a kislány a hétköznapok biztonságába kapaszkodik, holott nem vigasz ez, és még csak nem is valamiféle erőt adó kompenzáció – egyszerűen csak él és örül annak, ami van, az odaégett pirítósnak (apa főz), a rózsaszínre színeződött ruháknak (apa mos), a nagypapáék veszekedésének (nagyszülők segítenek).   És ebbe az ugrabugra óvodás mindennapokba irigylésre méltón integrálja anya tragédiáját – ami innen és ettől nem is tragédia (ahogy apa mondja a legelején: „túl leszünk ezen is”, és ahogy anya mondja a legvégén: „pár év múlva ez az egész csak egy rossz emlék lesz”). A mesei-boldog befejezés és a humorral oldott téma nem jelent bagatellizálást, egyszerűen arról van szó, hogy amint a kislány igyekszik megérteni és a kislánnyal igyekeznek megértetni a testben lezajló meg az anyára váró folyamatokat, úgy a szöveg tisztázó, pontosító, „bizonyos értelemben” világba rendező gesztusa lesz irodalmilag (és vélhetően lélektanilag is) izgalmas.   Az Anyát megoperálták a rákról is szól ugyan, de nem ettől lehet felkavaró, hanem attól, ahogyan a szerző metszően pontosan láttatja és érezteti a gyermeki lét összes szorongását – az irodalmi redukció megrendítő benne. Forrás: Élet és Irodalom