Jancsi a Nyíl utcában lakik, a városban (bámulatos, ahogy a képeken megjelenik pl. az esti és éjszakai élet!), bár néha elmennek vidékre a dédimamához, ahol minden annyival tisztább és nyitottabb. Egy fejezet arról szól, mint veszítette el és találta meg Jancsi a kedvenc kis tűzoltó autóját, egy másik viszont arról, mint éli meg a saját félelmeit a sötét éjben, egy harmadikban pedig nagymama elrepül egy papírsárkányon. S mindeközben végig úgy egyensúlyoz a történet illetve a két szerzőnő a mesés és varázslatos, illetve a modern és mindennapos között, hogy sosem zökken ki, sosem veszti hitelét. Még a legkomorabb oldalakban is van valami varázsos vagy szép, és a humornak is jut hely.   Sokszor úgy érezhetjük, hogy Jancsi egyedül van, és magának való gyerek, de azt gondolom, hogy a magány érzete is azok közé tartozik, amiket előbb-utóbb minden ember megtapasztal, illetve amikre ráeszmél. Nem tudhatom persze biztosan, hiszen én már felnőttem, de az az érzésem, hogy szöveg és kép együtt nagyon is olyasmit ad, ahogy a gyerekek látják és értelmezik a körülöttük lévő világot. Azt sem tudom megmondani, hogy számukra milyen lehet ez a könyv, nekem felnőttnek varázslatos, de lehet, hogy nekik ez a realizmus. Arra emlékeztet ez a kötet, hogy a gyermek nem ítélkezik, számára minden érdekes, minden csodás, és legyen szó bármiről, számára adott dolog Az Adott Dolog. A szülő persze a legjobbat kívánja a gyerekének, de közben tán elfelejti, hogy az ő szemszögéből nincs legjobb, egyszerűen minden van, ahogy Van. Lehet, hogy mi is látnánk így, ha megállnánk a mindennapos pörgéssel, és lelassulnánk az ő sebességükre. Lehet, hogy ebben ez a könyv is segíthet. Forrás: ekultur.hu     Tartalom Új év, új gyerek 4 Nyuszifészek 14 A bagoly, aki eljött 26 A Nyíl utcai tücsök 40 A pofon- és puszibolt 48 Sárkány a lépcsőházban 58 Sapkás mese 72             Rácz Gabriella   Epizódok egy kisfiú életéből- mondhatnám, ha tömören, egyetlen mondattal kellene jellemeznem a könyvet. Azonban ezek a szelíd, melankolikus történetek ennél többet adnak, kevés szóval is mélyre nyúlnak. Olyasmit érintenek meg, amiről nem könnyű beszélni még egy felnőttnek sem: válás, halál, veszteség, szorongás.   Jancsi megszületik, s nem is akármikor, hanem egy zajos, bulizós szilveszteri éjszakán (ugyan mikor is szülessen egy mai gyermek?), hogy azután minden születésnapján vidáman rikkanthassa apukája: “Ez az év is jól kezdődik!” Látjuk az első, második, majd a harmadik gyertyát is, amint gyárkéményként merednek elő a tortákból, míg egyszercsak, Jancsi negyedik születésnapjára eltűnik apa, és vele eltűnik a mosolyt fakasztó mondat: “Ez az év is jól kezdődik!”. A kisfiú élete persze ettől még megy tovább, hiszen tudjuk jól, a mindennapok kíméletlenül peregnek, ám a hiányt, ami felfoghatatlan, betölti a félelem, hogy egy bagoly képében testet öltsön. Nem csak a napok, az évszakok is múlnak, és Jancsi nagymamáját ősszel a szél örökre fellibbenti az égbe, egy színes papírsárkányon. Az írónő gyengéd, finom humora segít megfogalmazni a kimondhatatlant, feloldani a szomorúságot, fájdalmat. Vidámság és szomorúság, fantázia és valóság elegyedik a történetekben, melyekben az óvodáskorú gyerekek közül bárki ráismerhet saját kis életére. Kun Fruzsina illusztrációi tökéletesen transzformálják ezt a világot a kép nyelvére     Rémek a sötétben - a gyermeki félelemről   A rémálmok, a kísértetek, a megfoghatlan szörnyek egyszer szinte minden kisgyerek képzeletvilágában megjelennek. De mit tehet a szülő, hogy segítsen a gyereknek? Dr. Vekerdy Tamás válaszol. „Egész éjjel ott van melletted. Beleolvad a sötétbe. Összemosódik az árnyakkal. Rád borulnak a festményei. Körülleng a szaga. A padlóval együtt recseg. Nesztelenül vacog. Hangosan nem tud vacogni, mert az árnyékfogak nem koccannak össze. Alaktalan testéből minden hiányzik, ami barátságos. Nincs szempillája, haja, gödröcske az állán, álla, köldöke, szíve.” Rém - Majoros Nóra Rém a szobádban című könyvéből idéztem Hrrgrrhú, a rém leírását. Hrrgrrhú házi rém, akitől félünk, aki recsegteti a padlót, aki „mindent tud”, akinek az éjszakai jelenlétében, a sötétben, álmunkban kísértenek rossz emlékeink az iskolából is, mindarról, amitől nappal is féltünk, az ugrószekrényről, az osztálynaplóról,  a tanári szobáról, a matematikatanárról, a matematikadolgozatról, a matematikáról… "Lehetsz hat- vagy éppen nyolcvanhat éves, biztos megvan a saját házi rémed… Vagy talán nem félsz felnőttkorodban is egyedül a sötét lakásban? Nem kapcsolod be mindjárt a rádiót vagy a tévét, nem kattintod fel rémülten a villanyt? Jó, lehet, hogy magadnak sem vallod be, hogy félsz, csak annyit mondasz, hogy »olyan kellemetlen érzés«…” Mit is lehet kezdeni a rémekkel? Könyvünk tanácsot is ad, ezt kell mondani neki: „Hess innen! Menj el! Nem akarlak látni! Csúnya vagy! Rémes vagy! Tűnés!” És akkor elmegy. Persze mégis ott maradnak az árnyak, a neszek, a csikorgások, susmorgások, motozások és zizegések az éjszakában, csak éppen nem tudjuk, hogy honnan jönnek… – mondja könyvünk. Igen, vannak gyerekek, akik szeretik a borzongást. A legtöbb gyerek (ahogy sok felnőtt is!) kéri a borzongató mesét. Vajon az a jó, ha azt mondjuk a gyereknek, hogy ez „butaság”, „nincs ott semmi”, „nincs mitől félni”, „legyél nagylány-nagyfiú”? Nem hiszem. Intő példát mond nekünk Goethe A Villikirály (rémkirály, tündérkirály) című versében a gyermeki félelemről. „– Fiam, miért bújsz az ölembe, ki bánt? / – Apám, nem látod a Villikirályt? / Koronája fehérlik, uszálya suhan. / – A köd gomolyog, csak a köd, fiam. // – Apám, jaj apám, nézd, ők azok, / A Villikirálykisasszonyok! / – Látom, fiam, ott fehérlenek / a sűrű sötétben a vén füzek.” – Nem, nem érti az apa a gyereket, és így nem is tudja megvigasztalni. Egészen másként járt el, mint az apa (talán Goethéből is okulva), a másik nagy német író, Thomas Mann. Ötéves kisfiát, Klaust rémálmok gyötörték, éjszakánként csontvázakat látott. Félelmeiről sírva beszélt a dadusnak, aki az apát hívta segítségül. Az apa megjelent a gyerekek szobájában, és így szólt: „– Egyszerűen rá se nézzetek, ha újra megjelenik. Akkor valószínűleg magától is eltűnik, mert gondoljátok csak meg, milyen unalmas, sőt kínos lenne neki ott álldogálni, amikor rá sem hederítenek! De ha még ezután sem tudnátok megszabadulni tőle, akkor jó hangosan kérjétek meg, hogy menjen a pokolba. Mondjátok meg neki, hogy tisztességes kísértetek nem lődörögnek gyerekszobákban, és hogy szégyellhetné magát. Nyugodtan tegyétek hozzá, hogy a papátok hamar dühbe gurul, és nem tűr a házában semmiféle rusnya kísértetet. Erre biztosan elkotródik. A szellemek ugyanis jól tudják, milyen borzasztó tudok lenni, ha elfogy a türelmem.” – És a gyerekszoba megszabadult a rémektől, csontvázaktól, szellemektől! Elkergette őket a Varázsló – ahogy a gyerekek nevezték apjukat. Írtam az írónőnek, hogy megdicsérjem könyvét. Ő válaszában azt írja, hogy „a saját, ismerős rém még mindig jobb, mint az ismeretlen. […] ne elűzni akard, hanem együtt élni vele, amíg rá nem jössz, mi okozza a szorongást.” És talán azt is tudomásul kellene vennünk, hogy még ha sikerül is a „varázslat”, és netán elűzzük a rémet, a rémeket – még mindig ott marad a bútorrecsegés, a sötét, amit be tud népesíteni a gyermeki (és a felnőtti!) fantázia lényekkel és rémülettel, amit belülről vetít ki. Ne szégyelljük tehát félelmeinket – például a sötétben –, és értsük meg gyerekeink szorongásait! Majoros Nóra levelében ezt írja: „Olyan megérzésem is van, hogy a gyerekkori rémek nem hessegethetők el egyszerű eszközökkel, és amit felnőttésszel feloldásnak gondolunk, az a gyerekuniverzumban nem biztos, hogy feloldás. Van olyan gyerek, akinek kezébe én sem adnám a könyvemet, főleg nem bizonyos életkor alatt – bár a négyévesem tökéletesen reagál, takaró mögül, hangosan vihogva követeli újra meg újra, de ő »fertőzött« gyerek, el van árasztva könyvekkel, meg egy gyereklelkű családdal.” Gyereklelkű családokat kívánok a rémekkel küszködő gyerekeknek!