Hintafa blog   A sorozat címe roppant találó, már néhány oldal után teljesen elkápráztatta kis olvasómat, aki rutinosan már a könyv felénél felhívta a figyelmemet, hogy elemi szükséglete elolvasni a többi részt is.  Egyszóval Sen kalandjai  minden tekintetben beváltotta a hozzá fűzött reményeinket. A főszereplők kalandjai elképesztőek, de nem elképzelhetetlenek. Változatosak, de nem kimerítőek, ráadásul nagyon jó az könyvet belengő hangulat. A fejezetek is pont olyan hosszúak, amit jól esik elolvasni. A nyelvezete vicces, de nem erőltetett, pörgős, ugyanakkor fantáziadús (a fordító Ajkay Örkény bizonyára maga is jót mosolygott a jetifülzsírból készült gyertyán és társain). Az elolvasott könyv terjedelme is az olvasók önbecsülését növeli, hiszen a felnőtt könyvekhez képest csak némileg megnövelt betűmérettel együtt kétszáz feletti az oldalak száma. A gördülékeny történethez Sarah McIntyre gazdag és fantáziadús illusztrációi sokat hozzátesznek. Minden túlzás nélkül mondom, hogy a könyv összes oldala illusztrált. Van, ahol az illusztrációé a főszerep és olyanok is, ahol csak kiegészíti a szöveget. Ezzel a technikával egyszerre segíti a megértést és lazítja fel a teleírt oldalak sokaságát olyannyira, hogy szinte észrevétlenül átsiklunk a történeten.  Sen az árva kisfiú a Szerencsecsillag teherhajó fedélzetén szolgál. Épp a tengeren hajóznak áruval megrakott raktérrel.  Egyik éjszaka rájuk tör az Igazi Tél, amely olyan hidegen csap le, hogy egy pillanat alatt megfagy minden, legyen az több tonnás bálna, polip, vagy teherhajó. A jég nyomása elől menekülve a raktérből mentik, ami menthető: egy motoros szánt, kétezer vastag, kötött pulóvert, és hatvanhat mopszot. Csakhogy Rydegg kapitány úgy gondolja, hogy a mopszokra nem érdemes időt pazarolni, így Sen és a 264 lábacska rövidesen egyedül marad a jégmezővé vált tengeren. A találékony kisfiú hamarosan eljut egy cölöpökre épült faluba, ahol Sika -történetünk másik szereplője- épp azon töri a fejét, hogy honnan szerezhetne megfelelő szánhúzó kutyákat a Nagy Északi Versenyre. A hamarosan útnak induló megmérettetés célja Hóapó palotája, aki az első érkezőnek teljesíti egy kívánságát. Sika, aki nagyapja Óriáspolip Szurdokról, az Elveszett Reményről szőtt történeteit hallgatva nőtt fel, mindennél jobban szeretne eljutni Hóapóhoz, hiszen Igazi Tél csak egyszer van egy emberöltőben. A két gyerek hamarosan útnak indul, hogy a felnőtt versenyzők között szerencsét próbáljanak. Jetiken, hótrollokon és 50 féle havon átverekedve magukat.  A kötet magas minősége és átgondoltsága mellett a mondanivalója is meggyőző. Az író a kalandok során valósággal felemeli a gyerekszereplőit. Hiszen, jobban belegondolva, mekkora esélye lehet két gyereknek a felnőttek előtt eljutni az Északi sarkra?  A látszólag reménytelen helyzetet még egyes versenyzők ádáz mesterkedései is megnehezítik. A gyerekek viszont az út során sosem adják fel a reményt, végig nagylelkűek, önzetlenek és sportszerűek maradnak. A   történet legvégén pedig még az elválás, az elengedés nehéz kérdésével is szembe kell nézni, de Reeve ezt is szépen, megnyugtatóan és érthetően vezeti le. Ahogy az elején írtam, a kötet egy sorozat része, ám a kötetek között nincsen átfedés -bár az első részt egy vicces félmondat erejéig megemlíti az egyik szereplő-, viszont egész biztos próbát teszünk a többi résszel is. (Kisbetűsen vallom be, hogy mostanra már olyan lendülettel olvas a fiam, hogy néha nehéz lépést tartanom vele, hogy mindig 2-3 könyvet tartogassak a számára, amit nyugodtan kezébe nyomhatok, ha az egyiket kiolvassa.)  Az önálló olvasóknak szánt kötetek között ez egy egészen kiemelkedő, rabul ejtő könyv, a kategóriája egyik legjobbja, igazi gyerekkezekbe kívánkozó darab. Philip Reeve és Sarah McIntyre fantáziája csak úgy sziporkázik, az első oldaltól az utolsóig igazi örömolvasásban volt részünk.