Valahol, az Indiai-óceán gyö­nyörű szige­tén, tró­pusi őser­dőben, egy egé­szen aprócs­ka falu­ban élt család­jával dr. Szent­királyi György, orvos. Imádott fele­ségé­vel és nyolc­éves kisfi­ával, Peti­vel, egy éve érkez­tek „Csoda­erdőbe”, ahogyan a fiúcska nevezte. Egé­szen külön­leges dolgok tö­téntek velük ezen a varázs­latos helyen: érdekes álla­tokkal talál­kozhat­tak, rend­kívüli helyze­tekben kel­lett helyt­állniuk, feled­hetet­len kalan­dokkal gazda­godtak. 

A doktor úr azért költö­zött ide család­jával együtt, hogy segít­sen a bete­gek gyógyí­tásá­ban, de akkor még nem sej­tette, mennyire nagy hatás­sal lesz az éle­tükre egy – Szumba szige­tének fővárosába tett – hét­végi kirán­dulás…

Nanga­messzi érdekes város volt, sajátos hangu­latával egészen magá­val ragadta a turis­tákat. Szent­királyi doktor sze­rette volna, ha kis­fia is megis­meri. Peti szá­mára a legcso­dálato­sabb élményt a város piaca jelen­tette: szín­pompás kavalkád­jával, fűszer­illat­tal a leve­gőben, megannyi látni­való­jával szinte rabul ejtette őt. Ezen a napon azonban olyasmi történt, ami később örökre meg­változ­tatta a kisfiú életét. Egy­szer csak az egyik árus­nál meglá­tott egy hatal­mas kalit­kában üldö­gélő, gyö­nyörű szép mada­rat. 

– Apa, Apa, nézd! Milyen szép madár! Gyere, légy szíves, nézzük meg, men­jünk oda hozzá! – kér­lelte az édes­apját.

Amint köze­lebb értek, Petit telje­sen lenyű­gözte ez a csodás ma­dárka. Még soha nem lá­tott ilyen érde­kes kis álla­tot. Hófe­hér tolla­it mint­ha sárga festék­kel csino­sítot­ták volna a szár­nyán, színes kis bóbi­tájá­nál csak a pofi­ján lévő kis narancs­színű foltok voltak szeb­bek, ezektől olyan volt, mintha min­dig elpi­rulna. Külön­lege­sen szép papa­gáj volt, a kakadu­félék család­jába tarto­zott. A fajtá­ját kis sárga­bóbi­tás kakadu­nak, más néven aranyos­arcú kakadu­nak nevez­ték el (az orcá­ján lát­ható narancs­színű fol­tok miatt). Peti­nek nagyon tet­szett a madár, pedig akkor még nem tudta, hogy gyö­nyörű kül­seje milyen gazdag belsőt takar. Nagyon tehet­séges beszéd- és hang­utánzó­nak tart­ják az ilyen kakadu­kat, igazi kis bohóc­nak, mivel látvá­nyos mutat­ványok­kal is szóra­koztat­ják gazdá­ikat. Buk­fencet hány­nak, táncol­nak és énekel­nek, sőt, akad, ame­lyik még bicik­lizni is tud. 

– Apa, milyen madár ő? – kérdezte Peti.

– Rrrrrrr!!! Vaaaaa!!! Rrrrrr!!! – hang­zott a tigris­üvöl­tés. 

Szegény tigris még nem is volt olyan nagy, egé­szen fia­tal állat lehe­tett, szinte még kölyök. A szumát­rai tigris gyö­nyörű ál­lat. Narancs­sárga bun­dáját vé­kony feke­te csí­kok díszí­tik (ennek a tigrisfajnak a legvékonyabbak a fekete csíkjai), a pofáját és a homlokát hófehér szőr borítja, és két fehér folt éke­síti a fülét is. Ő a leg­kisebb növé­sű tig­ris. Nagyon izmos, mégis könnyed a moz­gása. Nem is sétál, van valami fen­séges a moz­dula­tai­ban, szinte vonul. Ezért volt most külö­nösen szomorú lát­vány így, csap­dában. Az oran­gután nagyon meg­saj­nálta, szinte egy pil­lanat alatt elha­tároz­ta, hogy segí­teni fog rajta. 

– Szia, Lala vagyok – szólí­totta meg a tig­rist. – Beszo­rul­tál? Nem tudsz el­szalad­ni? – fag­gatta bizton­ságos magas­latból.

– Szegény kis tigris fáj­dalmá­ban szinte azt sem tudta, hogy hon­nan jön a hang. For­gatni kezd­te a fejét.

– Itt vagyok fenn a fán! – kiál­totta Lala most már ki­csit bátrab­ban. 

– Rrrrrr! Váááá! Neeem tudooook elmen­ni inneeen! Segíííts!!!! Vááá!!! RRRR! – vála­szolta a ver­gődő tigris.

– Akkor meg miért mo­rogsz rám? Azt akarod, hogy elsza­ladjak félel­memben? – kérdezte Lala nagyon okosan.

– A Mama azt mondta, hogy mi félel­mete­sek vagyunk! Ez a dol­gunk. Rrrrr!

„Remény­telen eset…” – gon­dolta Lala, és mosoly­gott is magá­ban, hogy még ilyen szorult hely­zetben is milyen félel­metes­nek szeret­ne lát­szani ez a kis tig­ris. Nem késle­kedhe­tett, elin­dult hát a többi­ekért. Majd együtt kita­lál­ják, hogyan segít­senek a bajba jutott álla­ton. 

– Most hovááá mééégy? Rrrrrrrrr!!!! Neeee meeerj itthagyniiii!!!

– Hozok segítséget! – kiál­totta Lala, s már el is tűnt a lomb­koro­nák közt. Lóri­kával gyor­san megbe­szélte a hely­zetet, Lórika pedig el­mondta Peti­nek, hogy mit tapasz­talt Lala. Úgy dön­töt­tek, hogy nem kés­leked­hetnek, s mind­nyájan elin­dultak a hang irá­nyába. Lala az ága­kon, ki­csit előttük haladt, mutatva az utat. Lórika Peti vállán utazott, de néha felröppent, hogy jobban lásson. Mikor már egé­szen közel voltak, az üvöl­tés is egyre hango­sabb lett. Ekkor Lóri­kának támadt egy ötle­te. 

– Segíts Petinek, Lala, fel kel­lene mász­nia a fára! Onnan köze­ledni biz­tonsá­go­sabb. Ki tudja, mióta nem evett ez a szegény tigris? Mérges is lehet most az embe­rekre, ha tudja, hogy a csap­da az ő talál­mányuk.

– Igazad van – helye­selt az oran­gután, majd kezet nyúj­tott Peti­nek, aki azon­nal rájött, hogy talán fenn a fán biz­tonsá­go­sabb.

Így értek oda ágról-ágra kapasz­kodva, Peti­nek még tet­szett is a torna, hiszen nem minden kisfiú mond­hatja el, hogy ilyen kaland­ban van része: egy csap­dába esett félel­metes raga­dozót megy kisza­badí­tani, és egy oran­gután­nal mászik a szumát­rai dzsun­gelben. Lala ügyes mászó­nak látta Petit. „Tehet­séges majom lenne – gon­dolta magá­ban –, kár, hogy olyan rövidek a kezei.”

Mikor oda­értek a bajba jutott állat csap­dája fölé, Lórika és Peti nagyon meg­sajnál­ta sze­gényt. Olyan szeren­csét­lenül lépett a csap­dába, hogy nem tudta el­rágni a köte­let, nem érte el. Mikor Peti látta ezt, már tudta, hogyan fogják kisza­badí­tani. 

– Beszél­jünk vele! Lórika! Légy szíves tol­má­csolj! – kérte meg a madarat.

De a tigris most ész­revet­te őket, és elkez­dett félel­mete­sen böm­bölni.

– Rrrr!!!! RRRRR!!!!

– Lórika vagyok – kezdte mon­dandó­ját minden bátor­ságát össze­szed­ve a kis kakadu. 

– Rrrrrr! Sarah vagyok. Vááááá!

– Te nagyon félel­metes vagy! – vála­szolta Lórika, gon­dolta, egy dicsé­rettel oldja a feszült­séget.

– Gon-do-lod? – hüp­pögte most már a kis tigris. – A Mama mondta, hogy mi félel­mete­sek vagyunk. Mindig. Gondo­lod, hogy sike­rült? – kér­dezte Lóri­kától. 

– Nézz csak rájuk! – mond­ta Lóri­ka a felső ágon rém­ülten össze­kapasz­kodó Petire és Lalára mutat­va. 

Sarah egy­szer­re meg­feled­ke­zett minden fáj­dalmá­ról, úgy meg­hatot­ta a saját sikere. Ezen felbuzdul­va egy akkorát üvöltött, hogy azok ket­ten már resz­ket­tek is. A műsor­szám­nak Lórika ve­tett véget: 

– Akarod, hogy ki­szaba­dít­sunk? – kér­dezte.

– Persze, hogy akarom! – kiál­totta, de azon­nal el­szé­gyell­te magát, kicsit udva­riasab­ban tette hozzá a tigris: – Szeret­ném. Na­gyon. Szépen kérlek, segít­setek! 

– De nem fogsz minket bántani? – kér­dezte Ló­rika.

– Nem. Ígé­rem! Megí­gérem. Nem is tud­nálak. Olyan nagyon kimerül­tem. 

Mind­ezeket elmond­ta Lórika a bará­tainak, és most már ők is köze­lebb merész­ked­tek.

– Lala vagyok. Ő meg a bará­tunk, Peti – bátor­kodott első­ként az oran­gután. 

– De hiszen ez ember!! Rrrrrr! Ez egy ember! Az embe­rek az ellen­sége­ink! – kia­bálta a tig­ris...

– Őőőőő egy araaany­macs­kaaa – vála­szol­ta egy hely­ben csap­kodva szár­nyai­val a papa­gáj.

– Miért csap­kodsz? Miért nem szállsz le, kis Bóbi­tás? – kérdez­te Peti, akit kis­sé mulat­ta­tott ez a jele­net.

– Madaarakaaat esziiik, fááraaa máásziiik! – kia­bálta Lórika, és a biz­ton­ság kedvé­ért lel­kesen csap­ko­dott tovább a szár­nyai­val.

– Csodál­kozom, hogy nem ismer ez az

ember­kölyök. Tudhat­ná, hogy ki va­gyok. Ró­lam nevez­ték el ezt a szi­ge­tet. Arany-sziget­nek hív­ták, mie­lőtt Szu­mátra lett. Én vagyok az arany­macs­ka. A tig­ris leg­főbb ellen­sége. Én még a tig­rist is legyőzöm. Én bár­kit elka­pok. De ne fél­jetek! Már ebé­del­tem. Külön­ben csak éj­szaka va­gyok aktív. A ne­vem is szép: Lizá­nak hív­nak – nyivá­kol­ta büsz­kén a szép­sé­ges raga­dozó. 

– Mit mondott? – kér­dez­te Peti Lóri­kát, aki jót mula­tott magá­ban az imén­ti bemu­tatko­záson, hiszen tud­ta, hogy nem az arany­macs­ka volt a szi­get név­adó­ja. 

– Bekééép­zeelt! Bekééép­zeelt! – fog­lalta össze nem éppen szó­ról szóra a raga­dozó mondandóját. 

– Kérdezd meg tőle, hogy miért sír a ko­bold­maki! – kérte Peti, arra gon­dolva, hogy csak ők nem hall­ják, és a macska hal­lása a leg­éle­sebb.

Lóri­ka úgy tett, egy kis hízel­gés­sel fűsze­rez­ve az érdek­lődé­sét: 

– Ó, Te, nagy és szép, ó, le­győz­hetet­len, ó, Te leg­oko­sabb, leg­erő­sebb, leg­csodá­lato­sabb aranyacs­ka! Áruld el ne­künk, hogy miért sír a ko­bold­maki! Kérve kér­lek, tudd meg tőle, hogy hív­ják! Van neve? 

Ezek a hízel­gő sza­vak meg­tet­ték a hatá­sukat. Ugya­nis az arany­macs­ka szíve ellá­gyult, és et­től rop­pant se­gítő­kész macs­kává vált.

– Látom, te kakadu, tudod, hogy mi az il­lem. Nos, hall­játok a vála­szom: azt mond­ja, hogy Leila a neve, és azért sír, mert meg­ijed­tetek tőle. Ret­tene­tesen csú­nyá­nak érzi magát. Melles­leg ezen nem is cso­dál­kozom. 

Lórika min­deze­ket tol­mácsol­ta kis gaz­dájá­nak, aki éppúgy meg­sajnál­ta a sze­gény kis ártat­lan terem­tést, mint majom­bará­tai. Köz­ben pe­dig Peti­nek az is eszé­be ju­tott, hogy ta­lán azért csak az arany­macs­ka hall­ja Leilát, mert az ultra­han­got ad ki, és a macs­kák képe­sek eze­ket a na­gyon ma­gas hango­kat is meg­hal­lani. 

– Nem hagy­hat­juk, hogy így elke­sered­jen! Segí­te­nünk kell rajta. Hi­szen olyan ked­ves, és olyan egye­dül van! – java­solta Peti, Lóri­ka pedig el­mond­ta ezt a töb­biek­nek.

– Ó! – cso­dál­ko­zott az arany­macs­ka. – Nem gon­dol­tam, hogy az embe­rek kö­zött ilyen ren­des is akad. Nem olyan szép, mint én, de na­gyon ren­des ez a kö­lyök. Mert még csak kö­lyök, ugye? – né­zett kér­dőn Lóri­kára, aki meg­győző­en, de mo­so­lyog­va bólo­ga­tott.

– Lórika, légy szí­ves mondd meg Leilá­nak, hogy ő nem csúnya, hanem szép – foly­tat­ta Peti, Lóri­kának vi­szont nagyon nehe­zére esett ez a tol­mácso­lás, úgy érezte, hogy nem mond iga­zat…

Forrás: lorika.hu

eletszepitok.hu

Lórika kalandjai címmel különleges mesekönyv jelent meg a közelmúltban. A kötet a környezet- és állatvédelemre helyezi a hangsúlyt, hozzájárulva ezzel a gyermekek környezeti neveléséhez.