Jártatok már idegen nagyvárosban? Ahol nem ismertetek senkit és semmit, és még a hivatalos nyelvet sem beszéltétek? Egyszerre ijesztő és izgalmas dolog! Ijesztő, mert az ember nagyon kicsinek érzi magát. De izgalmas is, mert olyan lesz, mint a felfedező, aki egy új világot készül meghódítani. Ismeritek Barnit? Ő egy igazi kolozsvári kisfiú. Róla szól a Barni könyve, a Barni és a lányok, és a Barniék tele című könyv is. Ebben a könyvben Barnival iskolásként találkozunk. A térképeket, amelyeket eddig is nagyon szeretett, már nem csak nézegetni, hanem értelmezni is tudja. Barni most életének legizgalmasabb utazására készül. Képzeljétek, elmehet Apával Berlinbe! Tudjátok, hol van Berlin? Keressétek meg gyorsan egy térképen!   meskete.hu   A meseregény kitűnő “egészestés” olvasásra, de részletekben olvasva is nagyszerű élményt nyújt óvodás- és kisiskoláskorú gyerekeknek, főként technika-rajongó fiúknak, akik szeretik a különféle járműveket: repülőt, vonatot, metrót, és akik szeretik bújni-böngészni a térképeket, enciklopédiákat.   Nemcsak a történetek izgalmasak, hanem jó a szöveg is: tárgyilagos tudósítások és fordulatos meseszövés jellemzi. Könnyedén magával ragad. Precíz, tömör leírások olvashatók. Olyannyira pontos útvonalakat kapunk, hogy akár el is indulhatnánk fölfedezni a Barni által látott Berlint. 39 fejezeten át hétköznapi történetek elevenednek meg, de ezek mégsem szokványos élethelyzetek. Utazós könyvként, szórakoztató ismeretterjesztőként is olvashatjuk, a történetek mégis túlmutatnak a valóságon: valahol a határon mozog ez a világ: a mese, a valóság, az álom határ-világán. Műfaji szempontból meseregényként van meghatározva a mű. Bár a szó szoros értelmében a hétköznapi történetek nem mesék. Szereplői hétköznapi emberek: Barnabás, Kolozsváron élő kisiskolás fiú, apa, Réka néni, Till bácsi, a pilóták, a légikisasszony. Lovász Andrea megfogalmazásában: “a hagyományos történetmesélés aktusán túl jelen levő meseiség a műfajtól függetlenül a hétköznapok átértelmezésének, átvarázsolódásának lehetőségét villantja fel”.   A regény különlegessége az, ahogy a gyermek szemével láttatja Berlint: “átrangsorolódnak benne a nevezetességek”– írja Lovász Andrea. Minden másnál jobban érdeklik Barnit a járművek: S-bahn, U-bahn, Intercity Expressz, Airbus 320-as repülő. Érdekességnek bizonyul a főpályaudvar, valamint a régi boltíves, emeletes Oberbaum híd is, amelynek földszintjén mennek a gyalogosok és az autók, a boltívek fölött pedig a metró közlekedik. Az állatkert viszont főként Réka néninek érdekes, a tévétorony Till bácsinak, a berlini fal (ami nincs is) apának fontos. A berlini fal látogatása hosszú és nehéz történelmi múltat idéz, amelyben nemcsak a történelmi valóság, hanem a már nem élő nagyapa fájdalma is beleszövődik, éppen ettől válik személyesebbé és egyben megérintőbbé a történet. A nagyapa már nem tudta átlépni a határt jelentő vonalat, de Barni és az édesapja megteheti. Ha másért nem, a nagytatáért! „Kézen fogták egymást, és egyszer a vonal jobb, egyszer a bal oldalára léptek, s közben hangosan mondták: – Kelet! Nyugat! Kelet! Nyugat! Kelet! Nyugat! Így mentek végig a Zimmerstrassén.”   A kötet megjelenésekor Barni, Zágoni Balázs fia, 8 és fél eves. Barniban egyszerre van meg egy kisiskolás gyerek bája és hihetetlen komolysága. Értelmes, eleven, talpraesett, leleményesen boldogul idegennyelvi környezetben, ha nem tud válaszolni, mosolyog, mint Esti Kornél bolgár kalauza. Udvarias, jólnevelt fiú. Amikor azt látja, hogy Réka néni nagyon jó ötletnek tartja az állatkertet, nem beszéli le, bár az odavezető utat izgalmasabbnak tartja, hiszen U-bahnnal és S-bahnnal lehet oda eljutni. Jól ismeri az állatok világát is, mégis rejteget új dolgokat számára a bécsi állatkert. Megtudja, hogy a zsiráfok infrahangon beszélgetnek egymással, és ami ennél is érdekesebb, hogy a prérikutyák hosszabb és bonyolultabb alagútrendszert tudnak fúrni, mint a berlini metróé. Vannak szellőzőnyílásaik, kijáratok, bejáratok, menekülési útvonalak, sőt a pici prérikutyáknak külön óvodájuk is van. Erről aztán álmodni is érdemes: apával együtt prérikutyák voltak, és prérikutya-metróval utaztak, aminek csak alja volt, oldala nem. Így történhetett meg, hogy Apa kiesett a metróból. Ezzel mintegy megelőlegezi, sejteti az olvasóval a későbbi tényleges elvesz(t)ést. Az álombeli metró végállomása egy repülőtér, telis-tele mazsolabombázókkal. A túlontúl álomszerű vágyak álommá is minősülnek Zágoni könyvében: Barni immár (prérikutya-)pilóta egy igazi mazsolabombázón. Az alapszorongás minden vágy teljesülése dacára megvan Barniban: fél elveszni, és fél attól, hogy Apát elveszti. A megkönnyebbülést csak az ébredés, az álomvilágból való kizökkenés hozhatja meg: “addig meresztette szemét, amíg felébredt, és meglátta, hogy Apa ott alszik mellette, és jó szorosan átölelte.” Mindkét elvesz(t)és komorsága, egzisztenciális válsága, az álomból való ébredésben, Apa ölelésében oldódik fel. Éppen a mű alapkoncepciója rajzolódik ki ezen a ponton: a meghitt szülő-gyermek viszony, az apa és a (fiú)gyermek szoros kötődése egymáshoz.   Az olvasó minden kétséget kizáróan azt hiheti, hogy egy valós berlini utazás beszámolóját tartja a kezében. A történetek valószerűségét a pontos helyszínek, hidak, terek, megállók és személyek megnevezése folyamatosan fenntartja, ehhez képest a valószerű történet fikció. Barnabás, a szerző fia, sosem járt Berlinben. Az író elmondása szerint Barnitól “vásárolta meg” a kalandos történeteket, amelyekben sok minden megtalálható a felnőtteket is megszégyenítő gyermek bölcsességétől a történelmi fájdalom játékban való feloldásáig, a létdrámától az Apa ölében való megnyugvásig. Jó utazást kívánok minden szülőnek és gyereknek!