A mesék nem csak szórakoztatnak, hanem jelentős részben nevelnek is: az életről tanítanak, érzelmi kapaszkodókat nyújtanak és segítik a személyiség fejlődését. A gyermek figyelmét az olyan történet köti le a legjobban, amelyik szórakoztatja és felkelti a kíváncsiságát. De életét csak akkor gazdagítja, ha fejleszti intellektusát, ha mozgásba hozza képzeletét, ha eligazítja érzelmeiben, ha megbékíti félelmeivel és vágyaival, és megoldásokat is javasol. Ezeknek a kritériumoknak az egész gyermekirodalomból leginkább a népmesék felelnek meg. A jó mese titka, hogy mindig a gyermek valóságos lelki és érzelmi színvonalán fejti ki hatását. A példák megértetik a gyermekkel, hogy súlyos gondjaira létezik átmeneti vagy végleges megoldás. A mesében (és így az életben is) a problémákat nem lehet elkerülni, a küzdés, a harc elválaszthatatlan az emberi élettől. A mese mindig jól végződik, ha a hős felveszi a küzdelmet, bátor, szembeszáll az igazságtalanságokkal, akkor legyőz minden akadályt. A népmesék az egzisztenciális problémákat mindig tömören és egyértelműen fogalmazzák meg. Így a gyermek a kérdés lényegével szembesül, míg a bonyolultabb cselekmény csak összezavarná számára a dolgokat. A mese minden szituációt leegyszerűsít. Alakjait határozott vonallal rajzolja meg, a részletek közül csak a legfontosabbakkal foglalkozik. Szereplőiben kevés az egyéni vonás, inkább típusokat képviselnek. Sok modern mesetörténettel ellentétben, a mesékben a gonoszság éppúgy jelen van, mint az erény. A jó és a rossz szinte minden mesében alakot ölt valamelyik szereplőben, és megnyilvánul tetteiben, mint ahogy mindkettő jelen van az életben és minden emberben is. Ez a kettősség hordozza azt az erkölcsi problémát, amelynek megoldásáért küzdeni kell. A gonoszság vonzereje is megjelenik a mesékben, hiszen ezt szimbolizálja a sárkány, a boszorkány varázsereje, gyakran átmenetileg ez az erő bitorolja is a hőst megillető helyet, de a történet vége mindig a jó jutalmával és a gonosz bűnhődésével ér véget. A mesében nem a büntetés vagy az attól való félelem riasztja el az embert a bűntől, hanem az a meggyőződés, hogy nem éri meg. Nem a jó végső győzelme fejleszti az erkölcsi tudatot, hanem a hős személyes vonzereje, azé a hősé, akinek sorsával és küzdelmeivel a gyerek mindvégig azonosul. Az azonosuló gyermek együtt szenvedi át a hőssel a megpróbáltatásokat, és együtt győzedelmeskedik vele, amikor a jó elnyeri jutalmát. Az azonosulást a gyermek maga kezdeményezi, és a hős külső és belső harcai vésődnek bele az erkölcsi törvényeket. A mesealakok nem ambivalensek, nem egyszerre jók és rosszak. A mesékben ugyanaz a szélsőségesség uralkodik, mint a gyermeki gondolkodásban. Minden ember vagy jó vagy rossz, nincs átmenet. Az egyik testvér buta, a másik okos, az egyik nővér kedves és szorgalmas, a másik gonosz és lusta... Az ellentétes jellemek szembeállítása azonban nem a helyes viselkedés fontosságát hangsúlyozza, mint ahogy ez a tanmesékben történik. A valóságos emberekhez hasonló, bonyolult és életszerű figurák segítségével a gyerekek nem tudnák olyan könnyen megérteni a jó és a rossz közötti különbséget, mint a szélsőséges jellemek példáján. Az árnyalatokkal várni kell, amíg a pozitív azonosulások talaján kialakul a viszonylag stabil személyiség. Akkor a gyermek meg tudja érteni, hogy az emberek között nagy különbségek vannak, és hogy mindenkinek választania kell, milyen akar lenni. A gyermek nem is annyira jó és rossz között választ, inkább annak alapján, hogy ki kelt benne rokonszervet vagy ellenszervet. Minél egyszerűbb és érthetőbb a jó hős, annál könnyebb azonosulni vele, ill. annál könnyebb elutasítani. A gyermek nem a jóság miatt azonosul a hőssel, hanem azért, mert a hős helyzete és szerepe erősen vonzza. Nem úgy merül fel benne a kérdés, hogy „jó akarok-e lenni”, hanem úgy, hogy „kire akarok hasonlítani”?  A választ azzal adja meg, hogy teljes mértékben beleéli magát valamelyik hős szerepébe. Ha ez történetesen jó ember, elhatározza, ő is jó akar lenni. Az amorális mesékben nincs meg a jó és a rossz efféle szembeállítása. Ezekben a hősök nem úgy fejlesztik a személyiségét, hogy a jó és a rossz közötti választás elé állítják, hanem reményt keltenek benne, hogy az életben a leggyengébbek is boldogulhatnak. A mese az egyetlen irodalmi műfaj, amely utat mutat a gyermeknek, hogyan fedezze fel identitását, hogyan találja meg helyét az életben. A mese azt sugallja, hogy a boldog, tartalmas életet bárki elérheti - de csak akkor, ha nem futamodik meg a veszélyek elől, mert az igazi identitáshoz csakis rajtuk keresztül vezet az út. A mese továbbá azt ígéri, hogy ha valaki elindul ezen a félelmetes és kockázatos úton, a jóakaratú hatalmak megsegítik, és végül eléri célját. De arra is figyelmeztet, hogy a gyávákra és kishitűekre, akik visszariadnak énjük felfedezésének kockázatától, sivár élet vár - ha ugyan nem történik valami nagyobb bajuk. ... A mai gyerekek nagy része hátrányos helyzetben van, mert a mesék megismerésének lehetőségétől is meg vannak fosztva. Leginkább csak olyan egyszerűsített és megszelídített változatokkal találkozhatnak, amelyek a meséből kilúgoznak minden mélyebb értelmet és jelentést - ilyenek a felszínes szórakoztatást szolgáló filmes és televíziós adaptációk. Piaget kimutatta, hogy a gyermek gondolkodása egészen a pubertás korig animisztikus marad. Noha a szülők és a tanítók azt állítják, hogy a tárgyak nem éreznek és nem képesek cselekvésre, és noha a gyermek úgy tesz, mintha ezt el is hinné, mert meg akar felelni az elvárásoknak és mert nem akar nevetséges lenni - a szíve mélyén a gyermek másként gondolkodik. A racionális tanítás hatására ezt az „igazi tudást” olyan mélyre temeti magában, ahol a racionalitás már nem fér hozzá, a mesék azonban tovább formálhatják és gazdagíthatják. Az ödipális korszakban és azt megelőzőleg is (körülbelül 3-6 éves korig) a gyermek kaotikusnak éli át a világot. Mint valamennyiünkben, a gyermekben is szüntelenül ellentétes érzelmek kavarodnak. Csakhogy a felnőtt megtanulta, hogyan kell ezeket integrálni, a gyermek viszont nem tud velük megbirkózni, az ambivalens érzelmekkel nem tud mit kezdeni. A szeretet és a gyűlölet, a vágyakozás és a félelem vegyes érzéseit érthetetlennek és kaotikusnak tartja. Nem tudja magát egyszerre jónak és engedelmesnek érezni, és ugyanakkor rossznak és dacosnak, még ha valójában az is. Minthogy az átmeneti fokozatokat nem tudja megérteni, mindent vagy teljesen fehérnek, vagy teljesen feketének lát. Az ember vagy bátor, vagy gyáva; vagy a legboldogabb, vagy a legszerencsétlenebb; vagy a legszebb, vagy a legcsúnyább; vagy a legokosabb, vagy a legostobább; vagy szeret, vagy gyűlöl, de átmenetek nincsenek. Így ábrázolja a mese is a világot. A modern mesék fogyatékosságai rávilágítanak arra, hogy melyek a hagyományos mese elengedhetetlen összetevői. Tolkien a fantáziában, a felgyógyulásban, menekülésben és vigasztalódásban jelöli meg a jó mese szükséges elemeit: a hős felgyógyul mélységes kétségbeeséséből, megmenekül valamilyen nagy veszélytől, de a legfontosabb mégis a vigasztalódás. Mikor arról mesél, hogy minden valódi mesének jól kell végződnie, Tolkien hangsúlyozza, hogy a mesében szerepelnie kell „egy hirtelen, kedvező fordulatnak”. Bármilyen fantasztikus vagy szörnyű kalandokról hallott addig is a mesehallgató gyerek vagy felnőtt, amikor a „fordulat” elérkezik, hirtelen elakad a lélegzete, gyorsabban ver a szíve, és - bár már közel jár a síráshoz - hirtelen boldogság tör rá. (Bettelheim: A mese bűvöletében) Forrás: torzsasztal.com