159 éve született Székelyföldön, és 89 évvel ezelőtt, 1929-ben hunyt el Benedek Elek, a legnagyobb magyar meseíró, Erdély szimbóluma, minden magyar gyermek Elek Apója. Sorsa olyan kerek, mint meséi: Kisbaconból indult, és ott is zárta le földi útját örökségül hagyva számunkra a minden ajtót megnyitó varázsszót, az igazság legyőzhetetlen kardját és az örök ifjúság forrását: a mesét.   Kisbacon nagy szülöttét meséi tették halhatatlanná, de regényeket, elbeszéléseket, verseket is írt, és CIMBORA  néven igényes gyermeklapot szerkesztett. Hangsúlyozta, hogy magyar népmesét kell a gyermekek kezébe adni, mert az a magyar nép lelkét, örömét, bánatát, mindennapjait tárja a gyermekek elé.   1894 és 1896 között, a millenniumi ünnepségre készült el a nagy műve, az öt kötetes MAGYAR MESE- ÉS MONDAVILÁG című munkája, ami a maga korában a legnagyobb példányszámot érte el. Benedek Elek ezer év magyar meséit gyűjtötte össze, s mint mesemondó Elek Apó varázslatos mesélő stílusban átköltötte, hogy így korszerűsítse az ősi szókincset. Ezzel az átdolgozással jelentősen hozzájárult a modern irodalmi nyelv megteremtéséhez és terjesztéséhez. A könyvnek nagy érdeme, hogy saját gyűjtésű meséivel együtt, a félig-meddig elkallódott vagy nehezen hozzáférhető, Magyarország különböző vidékéről származó, többféle nyelvjárásban lejegyzett hatalmas meseanyagot Benedek Elek nyelvileg egységesítette. Az átdolgozás során teljesen átírta a népnyelvet a színesen és ízesen visszatükröző székely-magyar nyelvre, s ez által a tündérekről, királyokról írt kalandos, furfangos és fordulatos történeteket minden magyar gyermek számára érthetővé, élvezhetővé tette.   Benedek Elek legnagyobb erdélyi vállalkozása, a ma már legendás hírű CIMBORA gyermeklap szerkesztése volt. Abban a nehéz, háború utáni időkben egy gyermekújság szerkesztése nem bizonyult könnyű feladatnak. Elek Apónak sikerült; jó kapcsolataival és kifinomult szervezői munkájával legjobb erdélyi magyar írókat és költőket nyerte meg a Cimborának, melynek legfontosabb része Elek nagyapó üzenő rovata volt. Itt levelezett az újságot olvasó gyerekekkel, akik beszámoltak örömükről, bánatukról, élményeikről. A gyerekek leveleiből Benedek Elek kitűnő érzékkel ismerte fel a tehetséges fiatal írókat, költőket, akiket jó tanácsokkal látott el, és folyamatosan bátorította őket az írásra.     A világról alkotott értékrendjét, életfelfogását a Testamentum és hat levél című irodalmi végrendeletében fogalmazta meg. A szilárd erkölcsi elvekre épült műben a szeretet, a család, a becsület, a tisztességes munka, a tanulás és a hazafiasság értékeire hívja fel gyermekei figyelmét.   Benedek Elek öröksége olyan intelmeket foglal magában, mint:    "...ne félj, ne szégyelld szeretni a hazát!       Ma a világpolgáriasság a divat, de te ne hódolj e divatnak..."    "...Állj a védtelenek, a gyengék közé; az erősek, hatalmasok oldalán harcolni nem virtus."   "Az igaz szeretetért rendszerint  igaz szeretettel fizetnek..."    "Beszélni ezüst, hallgatni arany,  Beszélj, de csak akkor, ha van ok s alkalom rá, mert bizony a nélkül majd a más feje is beleszédül."    "A szeretet drága kincs, Földön ennek párja nincs, Oszd meg mással, mégse fogy, Sőt így lesz az még nagyobb."      ÚJ TANÍTÓM EGY CSÓKKAL ÍRT BE AZ ISKOLÁBA Benedek Elek Édes anyaföldem! című önéletrajzi regénye nyomán elmesélte Mészely József   Egy október eleji kora reggel, kinn az udvaron összevissza szaladgáltak rémült sivalkodással a csirkék. Édesanyám és két lánytestvérem: Éva meg Anikó kergette őket. Mikor már azt hitték: megvan! – kisurrant kezük közül az áldozat. Tudtam, miért e hajsza: ma visznek föl az iskolába engem s Anikót, s a két gyermek után két csirke jár a tanító bácsinak. Nem „illeték” a két csirke, de illendő.   Nem is sajnálom a tanító bácsitól, de sajnálom őket, a szegény, megriadt jószágokat. Bár vágyakozom nagyon újra az iskolába, most, hogy közeledik a pillanat, kicsi szívemet szorongani érzem, hisz vége a szabadságnak, s még nem is tudom, milyen lesz az új tanító bácsim, Benkő Sándor úr, aki versennyel nyerte el a Szotyori tanítóm elmenetele után üresen maradt mesteri állást... Miközben kézen fogva az iskola felé közeledtünk édesanyámmal és Anikóval, arra gondoltam, hogy vajon felvesz-e az új tanítóm is a karjára, hogy farag-e nekem kis szekeret s fűzfasípot... Az iskolában elmúlt az aggodalmam. Nevető arccal, barátságosan fogadott Benkő Sándor tanító bácsi. Beállított a lábai közé és úgy olvastatott próbát velem. Csodálkozott, hogy hat évesen úgy olvasok, mint a vízfolyás, nem döcögve, silabizálva, hanem mutatóujj tapogatása nélkül száguldottam végig a betűkön. Megsimogatta a fejemet, arcomat, álmélkodva fölemelt az ölébe, és megcsókolt. Igen, egy csókkal „írt be” az iskolába. Istenem, hogy fölmelegítette, hogy fölszabadította szorongó szívecskémet ez a csók. Belenéztem a szemébe, és ezt mondtam nagy bátran: – Tudom az egyszeregyet is, tanító bácsi! – Ó, ne mondd – mosolygott színlelt csudálkozással. – Tudom, bizony! – „Szöktetve” is? – „Szöktetve” is! És szöktette összevissza: 5x5, 4x9, 6x7, 9x9 – édesanyám meg gyönyörködve, aggódó arccal figyelt, nem zavarodom-e bele a szöktetésbe. – Ne féljen, édesanyám – bátorítám loppal oda-odavetett mosolygással. – De azt nem tudod, hogy a macskának hány a lába? – kérdezte hirtelen Benkő bácsi. Kacagtam, hogy csak úgy csengett a kis iskolaszobácska. – Ó, mit gondol, tanító bácsi! Négy, négy, négy! – Ohó – mondta Benkő bácsi komolyan: A macskának négy a lába, Ötödik a farkincája. Erre mind kacagtak: édesanyám, a tanító bácsi, Anikó, csak én szomorodtam el, mert nem olvastam erről sehol... Úgy éreztem, világosság gyúlt a fejemben: mennyi minden van a világon, amiről még fogalmam sincs, de amit érdemes lesz ezután megtanulnom...