Pacskovszky Zsolt nem fél a kiskamaszoktól. Olyan ingoványos talajra mert lépni, ahová csak nagyon kevesen. Mesét írt, de nem a legkisebbeknek, akik tágra nyílt szemű, kíváncsi, hálás közönség. Nem ismételte meg a Szabadesés (Móra Kiadó, 2013.) című könyvét sem, amelyben a kamaszlélekről festett bámulatosan hiteles képet, és felkavaró, elgondolkodtató, katartikus „ifjúsági” regényt írt. Zsolt legújabb, sok-sok részesre tervezett regénysorozatával a felsős általános iskolásokat szólítja meg. Az ennek a korosztálynak szánt könyvek nagy része tanítani akar, ismeretet átadni, hiszen ezek a szövegek az olvasót már érett, összetett gondolkodásra képes egyénnek képzelik el; de mégsem tartják annyira felnőttnek, hogy nyíltan, őszintén beszéljenek vele mindenről. Az iskolai párbeszédekből például száműzik a káromkodást, nehogy követendő példának tartsa valaki. Így azonban torz képet festenek, és megnehezítik a szereplőkkel való azonosulást. Nem így Pacskovszky Zsolt könyve! Kishugó (igaz, nem cifrázza, de ízesen, ötletesen) káromkodik, és utálja Banyákinét, a matektanárt. Engem már ezzel megfogott a könyv. Felsős koromban nagyon szerettem a Gombháborút (ha valaki nem ismerné, ez a francia A Pál utcai fiúk, csak sokkal bátrabb, szókimondóbb regény annál). A magyar ifjúsági irodalomból folyton hiányolom ezt a vagány hangot, ami például Kishugó és Ágó barátságát jellemzi. Hiteles párost alkotnak, a mai kor Tutajosa és Bütyökje ők, hogy még egy klasszikust idekeverjek. Kishugó az Álomrendőrségen dolgozik. Olyan környezetben, ami a Mátrix filmek, sőt még a Sejt című thriller hangulatát is felidézte bennem. Nappal alszik az órákon, amivel hát persze, hogy magára haragítja a pedagógusokat. Nem csoda, hogy szegények még este is Kishugóval (rém)álmodnak. A főszereplő komoly erkölcsi dilemmákkal találja szemben magát: segítenie kell például Banyákinének a rémálmát elsimítani, még akkor is, ha meg kell hunyászkodni előtte, amit normál esetben (fényes nappal) biztos nem tenne meg. Egy nagyon érdekes és sokszor idézett jelenetben egy fél szelet párizsival takarózó hajléktalan álmát kell kiigazítania. Egy olyan emberét, aki Kishugóban és az olvasóban egyaránt könnyen ébreszt negatív előítéleteket. Az Álomrendőrség munkája érdekes, az olvasó boldogan kukkol bele mások rémálmába, és nevethet a csavaros kalandokon. Ugyanakkor gombócot érzünk a torkunban, ha egy igazán valószerű rémálmunkra gondolunk. De jó lett volna, ha egy avatott szakember minket is megment aznap este! Nem kell hosszan ecsetelnem az olvasottakat, hiszen még csak az előételnél tartunk. Kishugó története, ha minden igaz, tíz kötetnyire hízik majd. Nem kell félni, a szerző nem írt tele grafomán módon sok száz kéziratoldalt, a sztori első része egy ültő helyünkben elolvasható. Már lélegzetvisszafojtva várom a folytatást (aki olvasta az első rész végét, az érti, mire célzok), leginkább azért, mert kíváncsi vagyok, hősünk, mondhatni barátunk hogyan veszi majd a szerelemmel, vagyis a Blankával járó akadályokat. Tűkön ülve találgatom, hogy Pacskovszky Zsolt, aki nem fél a kiskamaszoktól, milyen bókokat fog Kishugóval mondatni Blankának a második kötetben? Líviát, az Álomrendőrség egyik munkatársát például így jellemezte: „olyan kancsal volt szegény, hogy könnyebb feladatnak tűnt gombot varrni egy lufira, mint vele szemezni.”   Nekem ráadásul az is gyanús, hogy az apuka, Nagyhugó világában teljesen rendjén való, hogy valaki ingyenes reklámújságba fújja az orrát papír zsebkendő helyett. Nos, szerintem ez is okoz még bonyodalmakat a későbbiekben. Neszmélyi Réka (aki nem szeret ablakot pucolni) zsírkrétarajzokat idéző illusztrációi nagyon ötletesek,  Pacskovszky Zsolt pedig végre egy nem fantasy alapú, nem is csak lányokat célzó sagával örvendezteti meg a felsősöket és mindenkit, aki vevő a humoros, pörgős, váratlan kalandokban és poénokban bővelkedő történetekre. Ha az első részt elolvastátok, garantáltan befizettek a folytatásra!   Az Álomrendőrség 2. Kishugó és a levegőrabló – Szerelem, szerele-em! – Az emelet csak úgy visszhangzott Kishugó üvöltésétől. Már mindenki hazament, a tanteremajtók tárva-nyitva ásítoztak, a székek a padokra felrakva sorakoztak, és ő élvezte, hogy kedvére száguldozhat gördeszkájával a suli pepita köves folyosóján. – Szerelem, szerele-em! E kettő ke-ell nekem! – bömbölte torkaszakadtából, de így is tisztán hallotta a méterekkel mögötte felharsanó éles kurjantást: – Héé! Hőő! Kishugó kis híján lerepült a deszkáról, ahogy farolva megállt. A csodálkozástól, amiért még sincs egyedül. Zavarában, amiért valaki fültanúja lett annak, hogy mit rikácsolt az imént. A döbbenettől, mert lovaknak szokták ezt rikoltani, „Héé! Hőő!”, neki meg, mint sebtében ellenőrizte, se patája nem nőtt, se sörénye. S legfőképpen a heves izgalomtól, mert ezer közül is felismerte volna a hangot. Az osztálytársa, Blanka hangját, akit hónapok óta sóváran bámult – már ha épp ébren volt valamelyik órán. S tessék, a lány most egyenesen felé tart a folyosón… Blanka lassan közelgett, mert a sulis zsákja hátrafelé húzta a felső testét. Máskor álmatag szeme annyi wattal csillogott, hogy Kishugó gerincén elviselhetetlen, csiklandó érzés futott végig. Egyszer, nyolcéves korában érzett ilyet. A Tropicariumban, amikor az apja, Nagyhugó megnyomatta vele a „RÁJACSÍPÉS” gombot, hogy megtapasztalja, milyen borzongató is az, ha valakit megráz az áram. Csak most nem szisszent fel élesen, mint akkor – most elakadt lélegzettel bámulta a közeledő lányt. Egyetlen gondolat sem cikázott át a fején. Nem mintha ezt olyan meglepőnek találta volna. Hisz rövid focista múltjából pontosan tudta, hogy a nagy pillanatokban mire gondol az ember. Semmire. Csak a sportriporterek képzelik azt valamiért, hogy a focista góllövéskor görög filozófussá válik, s nyomban az élet értelmén kezd töprengeni. Milyen jót nevettek egyszer Nagyhugóval egy karakán csatáron, aki faarccal azt dünnyögte egy okoskodó riporter mikrofonjába: „Hogy mire gondoltam, amikor kicseleztem a kapust? Bevallom, az a kérdés foglalkoztatott éppen, hogy ha annak, aki mindjárt a kapuba talál, másfélszer annyi ész van a fejében, mint annak, akinek síp van a szájában, és ha annak, akinek síp van a szájában, kilencszer annyi ész van a fejében, mint annak, akinek mikrofon van a kezében, akkor annak, aki mindjárt a kapuba talál, hányszor több ész van a fejében, mint annak, akinek mikrofon van a kezében…” Kishugó orra mellett egy izzadságcsepp gördült le, amikor Blanka lecövekelt előtte a folyosón. S bár leplezni próbálta, majd kiugrott a bőréből örömében, ahogy ajkával megérezte sós ízét. Hisz Nagyhugó világosan megmondta neki, hogy a verejtékezés a szerelem csalhatatlan jele. Nem szakad ugyan róla a víz, de akkor is, többé nem kételkedhet az érzelmeiben! A lány olyan közel volt hozzá, hogy a szívdobbanásait is hallani vélte. Hogy az a bumm-bamm igazából dobszóló, arra csak akkor jött rá, amikor Blanka a nyakába tolta a fejhallgatóját. A lány a frufruja rejtekéből hamiskásan a szemébe nézett, és szája mosolyra kunkorodott. Kishugó dermedt agysejtjeiben csak most támadt némi mocorgás. „Mindig a lányok választanak!”, visszhangzott a fejében az apja mondása. Hát megtörténik! Eljött a szédítő pillanat, amire annyit várt! Blanka mindjárt kimondja, hogy… De Blanka nem mondott ki semmit. Csak hátralépett kettőt, leszuszakolta válláról a hátizsákját, és két kézzel, némán felé dobta. Kishugó mohón, vigyori arccal kapott érte. Tulajdonképp hálás volt a lánynak. Minek is rizsázni, ha két ember nemhogy félszavakból, de ki nem mondott szavakból is érti egymást? Most már az sem nyugtalanította, hogy Blanka fejhallgatóval a fülén is hallhatta, hogy mit ordibált az imént. Azon azért meglepődött, hogy milyen súlyos a lány hátizsákja. Sőt, élesen fel is jajdult, amikor elsőre kicsúszott a kezéből, és a nagylábujjára ejtette. Biztos volt benne, hogy reggelre belilul a körme. – Mi a szotyvákos gurglit cipelsz te ebben? – szaladt ki a száján, miközben nyögve vállára emelte a zsákot, és továbbindultak az üres folyosón, ő a deszkáján, apró lökésekkel hajtva előre magát, Blanka meg gyalog, zsebre dugott kézzel. – Köveket – vallotta be a lány. – Vulkáni bazaltot. – Basztikül, ne már! – Mért, most, hogy a tankönyveket itt a suliban hagyhatjuk – vonta meg a vállát Blanka –, mi mást cipelhetnék a zsákomban, mint bazaltot? Kishugó a homlokára csapott. – Hát persze! Mi mást? Titkon azért furcsálló pillantással sandított a lányra. Blanka arcán két pírfolt jelent meg, mint tesin medicinlabda-hajigálás közben, de a szeme még mindig huncutul fénylett. Kis ideig csak a deszka kerekei surrogtak a néma folyosón. Aztán a lány meglátott a szürke-fehér köveken egy félig szétlapított üdítős dobozt, és odalépett, hogy nagyot rúgjon bele. Hosszú röppálya után a pléhdoboz egyenesen egy felmosóvödörbe ploccsant, amit a takarítónők felejtettek a folyosón. Ezt látva mind a ketten felnyerítettek, és összeütötték a tenyerüket, mint két dilinyós, akik most léptek meg az elmeosztályról. Szörnyen zavarban voltak, mégsem érezték magukat kellemetlenül vagy kínosan. Kishugó boldogan cipelte tovább a súlyos bazaltokat, bár a nyelve lassan úgy lógott, mint az augusztusi átforrósodott aszfalton totyogó, elkényeztetett blökiknek. Úgy érezte, egy sziklát is a hátára venne, csak hazakísérhesse a lányt. El sem merte hinni, hogy mindez megtörténik vele. S milyen jól tette, hogy nem hitte el… – Nos? Akkor mennyi a létszám? Ez már egy másik hang volt. Az az összetéveszthetetlen repedtfazék-hang, aminél Kishugó csak a csikorgó kréta hangját találta rémesebbnek. Öklével megdörzsölte a szemét, mert nem értette, hová tűnt egyszeriben a folyosó és Blanka, és miért a táblát és Banyákiné alamuszi képét látja maga előtt. A matektanárukét, aki csípőre tett kézzel figyelte a dobogóról. Beletelt pár másodpercbe, mire felfogta, hogy az osztályuk, a 6/C termében ül, a padjában, matekóra kellős közepén! – Tudod? – nyaggatta türelmetlenül a banya. Kishugó könyörgő pillantással nézett körbe. Ilyen szajovis helyzetet! Mit kéne tudnia? Végül az osztály bohóca, a mögötte ülő Bruck Bence megszánta, és előrehajolva a fülébe súgta: – Három. Kishugó habozás nélkül, határozottan Banyákiné képébe vágta: – Három! Az osztály szinte felrobbant a kacagástól. Kishugó nyakig elvörösödött. Csak most tűnt fel neki, hogy a banya egy halmazábrát rajzolt a táblára, és az egyik halmazba egy 12-est írt, a másikba egy 9-est, a közös részbe 0-t, a halmazokon kívülre pedig 7-et. Még az elöl ülő illemtudó lányok is felkuncogtak, igaz, a következő pillanatban már sikítozva ugráltak fel, mert szezámmagok és nyálas morzsák záporoztak feléjük. A hahotázó Markovics Vili volt a bűnös, aki óra közben a padjába rejtett péksütiből csipegetett. Kishugó a zűrzavart kihasználva felpattant, hogy a fülénél fogva kirángassa Bruck Bencét a padból, amiért így behúzta a csőbe. Önelégülten vigyorgó osztálytársa azonban résen volt: hátul megkerülte a padsort, és a túloldalon előrenyargalt a tábla irányába. Szinte hallani lehetett, hogyan suhog rohanás közben elálló, nyitott kocsiajtóra emlékeztető füle, amely szinte átlátszó volt, ha nem aludta ki magát. Talán a tanári asztal vagy Banyákiné vastag barna szoknyája mögé akart bebújni, csakhogy megbotlott Hopplacsek Ricsi gonoszul kitett lábában, és úgy zúgott Banyákiné felé, mint ütközés után a tehetetlenül repülő autó. A nyanya ijedtében oldalra lépett előle, így Bruck Bence a táblára rajzolt halmazokat fejelte le. Krétapor szállt a hajába, s most valóban úgy festett, mint egy szomorú bohóc. Ez már Banyákinénak is sok volt. – Elég legyeeen! – bődült fel olyan hangerővel, hogy a falon elmozdult a keretes kép, amely az iskola névadóját, a kecskeszakállas, bozontos szemöldökű Bukovics Bélát ábrázolta, kezében egy rózsaszín füstöt okádó kémcsővel. – Hagyjátok abba, különben mindenkit kizavarok a folyosóra! Erre mindannyian elnémultak, és reménykedő arccal felé fordultak. Lehet, hogy nem csak a levegőbe beszél, és valóban kimehetnek az órájáról?…