9-10 éveseknek Írta: Maurice Maeterlinck Fordította és átdolgozta: Kálmán Jenő Illusztrálta: B. farkas Beáta Kiadó: Montázs Kiadó, 1991 Oldalszám: 94   "A Kék madarat nem kell távoli országokban keresni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük a mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság, és kalitkája; az emberi szív." A boldogság kék madara, melyet minden ember keres, Maeterlinck költői fantáziájában született. A világsikert aratott színművet – amelyet a századfordulón Sztanyiszlavszkij mutatott be először Moszkvában – költői szépsége és mondanivalója teszi értékessé a mai olvasó számára.

 

 

A vallon erdőkből Maeterlinck képzeletének mézeskalács-világába elbolyongó két gyermek története az emberiség boldogságvágyáról, a boldogságért vívott küzdelem értelméről beszél: a Fény tündére vezeti a boldogság felé az ember fiát, a boldogság és a tudás elválaszthatatlanul kapcsolódnak össze. Ettől a költőiségtől valik szárnyalóvá a költő puritán tisztaságú nyelve is. Noha Maeterlinck műveinek túlnyomó része ma már csak irodalomtörténeti érdekességű, a Kék Madár szárnycsapásai minden olvasó szívében visszahangzanak.   A Kék madár valójában színdarab két felvonásban, ami számos sikeres szinházi feldolgozást megért itthon is, legutóbb a Vígszínházban játszották, ahol az alábbi rövid összefoglaló található: A favágó gyerekeit, Tiltilt és Mitilt, karácsony éjszakáján meglátogatja az Alkonyi Tündér. A boldogságot jelentő kék madarat keresi beteg unokája számára. A gyerekek segítségét kéri. Ő is segít, szemfelnyitó gyémántja hatására életre kelnek a tárgyak - kipattannak szigorú kérgükből és lelküket mutatják. A Víz ragyogó, síró lány, a Cukor édeskés, mosolygó alak, a Kenyér puffogó, önérzetes férfi. A Fák, az Állatok öntudatra ébrednek. A hallgatásra kárhoztatott Kutya és Macska szavakba foglalhatja érzéseit. A Tündér és a megelevenedett Dolgok és Lények kíséretében Tiltil és Mitil elindulnak, hogy felnyitott szemmel még egyszer bejárják azt az utat, amelynek egyszer már a végéig jutottak. Járnak halott nagyszüleiknél az Emlékek Országában, az Éjszaka Birodalmában a halállal viaskodnak. Találkoznak a bosszúra készülő Fákkal és Állatokkal. A temetőből szemük láttára eltűnnek a halottak, és minden az élet diadaláról beszél. Megismerkednek a látható és láthatatlan Boldogságokkal. A Jövő Birodalmában látják az életre készülődést. Többször is látni vélték a kék madarat, de amikor megfogták, elváltozott a színe, megdöglött, elröpült, vagy éppen megfeledkeztek róla. Az út végén búcsúzni kell a Dolgok és Lények lelkétől - visszamennek a Csöndbe. A gyerekek felébrednek, a kezükből kiröppen az otthoni kék madár. De már mindent szebbnek látnak, mint azelőtt. Miért repült el? Hová repült?   Részletek a meseregényből   Különös karácsony   Ilyen enyhe télre a legöregebb emberek sem emlékeztek a faluban, még a vén erdőkerülő sem, aki pedig pontosan a, századik évét taposta és olyan mohos volt, mint a tölgyfák, amelyek közt életét töltötte. Holott küszöbön volt a szent este és a kis házakban vidám készülődés folyt. Csattogott a mozsártörő és a tepsik alját zsírbamártott libatollal kenegették a háziasszonyok. Tyl favágó házában szintén várták a karácsonyt, ha nem is olyan vidám szívvel, mint más években. Nyilván az enyhe tél volt az oka, hogy az idén kevesebb fát ettek a kályhák, ezért nem tellett karácsonyi ajándékra a gyerekeknek. Mytyl, a kislány, aki két évvel volt idősebb és jóval élelmesebb, mint öcsikéje Tyltyl, már napokkal előbb kiszimatolta ezt az elszomorító körülményt és pisze orrocskája fölött megjelentek az elégedetlenség ráncai. De nem olyan fából faragták, mint aki könnyen lemondana az efajta ritkán jelentkező örömökről. Elhatározta, hogy csak csak azért is lesz karácsonyi ajándék. A szent este délutánján, amikor anyu a konyhában a gyerekek ünneplő ruháit vasalta, titokzatosan odasúgta Tyltylnek: - Szedd össze a kenyérmorzsákat, én addig hozom a kalitkát és a botot. Barylune tündér megjelenik Mytyl (mitil) és Tyltyl (tiltil) hálószobájában egy furcsa árnyalak körvonalai bontakoztak ki a sötétségből. Berylune (berilün) volt az, a tündér.  – Lássatok az öltözködéshez! Keressétek meg a Kék madarat!  Mytyl értetlenül bámult.  – A madarat, ami kék? A Kék madarat? És miért kell megtalálnunk? Berylune savószínű szemei furcsán csillogtak a lámpa fényében. – Ugye – mondta Mytylnek –, boldog szeretnél lenni? – Hogyne... De minek a Kék madár? – Buta kislány vagy. Hisz a Kék madár jelenti a boldogságot. De hát hogyan vágjon neki két kisgyerek ismeretlenül a vakvilágnak? Mytyl félénken megkockáztatja a kérdést: – Hol lehet a Kék madár? – Kutatnotok kell a Múltban... a Jövőben... mindenfelé. A Fény vezetni fog majd benneteket. Mytyl és Tytyl elindult hát megkeresni a Kék madarat. Luxus országban Egy besüppedt sír előtt álltak. A sírkövön két név: Tyl nagyapó, Tyl nagyanyó. Milyen jók voltak, és hogy szerették kis unokáikat! Nagyapó muzsikáló babákat faragott fából, nagyanyó almás lepényt sütött. Azóta se ettek olyan finomat. A két gyerek elandalgott a régi boldog együttlét emlékén. – Nagyapóéknál voltunk – újságolta Mytyl. – Igen. Az Emlékezés Földjén – mondta a Fény. – És a Kék madár? – Nem találtuk. Most mit csináljunk? – Tovább kell keresni. – Menjünk Luxusországba! Ott mindenkinek megvan mindene. Biztosan ott lesz a Kék madár is. A Fény elkísérte őket az első görbe útig, és leült az árokszélen. Ezután nem tartott sokáig az út. Egyszerre, mintha a földből nőtt volna ki, előttük állt egy roppant díszes palota. Az inas bevezette őket az előcsarnokba, amelyből kétoldalt széles márványkorláttal szegett lépcső vezetett az emeletre. Az emeleten feltűnt Luxus úr estélyi ruhába öltözött feleségével, aztán az egyik a jobb, a másik pedig a bal oldali korlátra ülve leszánkázott a gyerekek elé. – Örvendek, Mytyl vagyok. Ez itt az öcsém, Tyltyl. A Kék madarat keressük. Nincs itt? – Csak fácánunk van, gombóccal – felelte röstelkedve Luxus úr. – Kék madár jobban ízlenék? – Á, nem megenni akarjuk. A gyerekek Luxus úréknál megkaptak mindent, csak épp senki nem foglalkozott, senki nem beszélgetett velük, nem volt, aki mesét olvasson. – Én olyan boldogtalan vagyok – mondta Mytyl. – Itt senki se igazán kedves hozzám, mint apu és anyu. Nem is adnám őket ezért a gazdag­ságért! – Pedig ők szegények. Mytyl azonban úgy látszik, tanult már valamit a kalandsorozatból, mert mutatóujját bölcsen az orra elé emelve, meggyőződéssel így felelt: – Nem szegények, csak nincs pénzük. Ez pedig nagy különbség. Mytyl és Tyltyl elmenekült a palotából. A sok céltalannak tetsző vándorlás után a Fény így szólt: – Most már csak egy helyen lehet a Kék madár. Keressétek a Jövő birodalmában! Hirtelen felhőbe nyúló hegycsúcs magasodott fel előttük. Ameddig a szem követni tudta, keskeny lépcsőfokok vezettek fel a sziklákba vésett úton. Mytyl és Tyltyl elszédültek, amint tekintetükkel fel próbálták mérni a meredeket. A két gyerek lassan kapaszkodott felfelé. Még az út negyedrészénél sem tartottak, amikor elnyelte körvonalaikat egy rózsaszínű felhő, amely eltakarta a Jövőt a halandó emberi szemek elől. A jövő birodalmában Egy óriási márványcsarnok tárult a szemük elé. A csarnok termei tele voltak játszadozó, komolyan beszélgető gyermekcsoportokkal. Az első kislány, egy aranyszőke angyal, bizonytalanul fordult hozzájuk: – Ugye, ti élő gyerekek vagytok? – Igen – felelte Mytyl –, ti talán nem? – Mi várjuk, hogy megszülessünk. Kimondhatatlan lágy és mégis ujjongó kórus hallelujázott fel:        „Messzi földre indulunk,         Az élők közé jutunk,         Lesz édesapánk, anyánk,         Boldogan várnak reánk.” Mytyl és Tytyl úgy érezték, hogy a szívük olvadozni kezd a gyönyörűségtől. Ez a lágy dal újra felébresztette bennük az otthon utáni vágyat. A Kék madár csodája Hogy aztán mi történt, mi nem történt, az örök titok marad, úgy Mytyl, mint Tyltyl előtt. Ők ugyanis határozottan emlékeznek, hogy még búcsút integettek zsebkendőjükkel a Fénynek, és íme, a következő pillanatban anyu selyemsuhogású hangja hatolt a fülükbe: – Felkelni, gyerekek! Ki az ágyból, kis álomszuszékok! Elég az alvásból! Először Mytyl nyitotta ki a szemeit. – Tyltyl – kiáltotta –, nézd csak, anyu van itt! A boldogság úgy muzsikált a hangjában, hogy anyu, aki Mytyl részéről nem szokott ilyen viharos örömkitörésekhez, csodálkozva nézett rá. De még jobban meglepődött Tyltyl kérdésén: – Anyu, tényleg te vagy az? – Ki más lennék? Mi bajotok? Tyltyl két kezével szorosan átfonta anyu nyakát: – De jó, hogy újra látunk! – Nem is említettem még – mondta anyu –, hogy apu kora hajnalban felkelt, és új kalitkát csinált a madaratoknak. Mytyl és Tyltyl rohantak megnézni az új kalitkát. És ahogy ott álltak előtte, gyökeret vert a lábuk. – Tyltyl! Nézd a madarat! Tegnap még fekete volt, és ma reggelre megváltozott a színe! Egyszerre kiáltották, mintha csak egy torokból jött volna a hang: – A Kék madár! Mindenfelé kerestük, és egész idő alatt itt volt! Mert a Kék madarat nem kell távoli országokban kergetni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság, és kalitkája az emberi szív.   A kék madár - mint minden olyan mese, amely archeikus képeivel, üzeneteivel a lélek legmélyét képes megszólítani - valójában nem gyermekek számára írodott. Valószínűleg azért volt rám mégis olyan nagy hatással, mert akkoriban olvashattam, amikor elveszítettem dédanyámat. Gyerekként a halál megértése, a veszteség átélés és a gyászmunka talán még nehezebb, ebben segíthetett ez a könyv. A történetben szereplő gyerekek meglátogatják rég meghalt nagyszüleiket az Emlékezés Országában, akik megosztják velük az öröklét titkát: Itt jókat alszunk, mert itt örök az álom, Örök a szél és a lomb a fákon, Örök a magány és örök az emlék, Bennünket lágyan ringat a nemlét De ha gondolsz ránk, mi felébredünk, De ha gondolsz ránk, érinted kezünk, De ha gondolsz ránk, abban örömöt lelünk, De ha gondolsz ránk, akkor itt vagy velünk...   A kék madár valójában szép mese a boldogság örökös kereséséről, és annak felismeréséről. Maurice Maeterlinck (1862-1949) francia nyelven író, Nobel-díjas belga-flamand költő láthatatlan főszereplője az Idő. Az a nagyon kicsi idő, ami élnünk adatott, és az a beláthatatlan, ami előtte és utána van. A mese szabad átjárást enged múlt és jövő, a már és még nem élők tartományai között. Ébrenlét-álom, élet-halál, valóság-képzelet, gyerekkor-öregkor mezsgyéjén mozog. Hősei bejárnak egy utat. Előre mennek? Visszafelé? Mindenesetre látni tanulnak. Tapasztalatokat szereznek. Vagy tapasztalataik birtokában visszatekintenek? Nem kell eldönteni.

Tartalom