Kilencéves kislány anyukájával vásárolgat, majd megegyeznek, hogy a kislány választhat egy könyvet. A szülőnek megtetszik egy kiadvány, a gyereknek egy másik, látszik, hogy már rögtön elolvasná. Anyuka erősködik, hogy az általa kiszemelt példányt vegyék, mert Ő azt szeretné. A kislány persze nem enged, szorítja magához a kötetet. A veszekedés odáig fokozódik, hogy a kislány sírva elrohan. Miért nem engedjük, hogy a gyerek válasszon? Talán sokkal szívesebben elolvassa a történetet, ha ő maga vonzódik a könyvhöz, és nem másvalaki jelöli ki neki. Azt megteszi az iskola meg a kötelező olvasmányok.  Miért gondoljuk, hogy jobban tudjuk náluk, mit szeretnének? A legtöbb esetben, főleg a már olvasó gyerekeknél, ösztönös a választás. Iskoláskorú fiúgyerek (10-11 éves) anyukája jön, és újságolja, hogy az ő gyereke folyamatosan olvas (milyen szerencse), minden könyvet ismernek, most fejezték be a Harry Pottert, és neki már úgysem lehet újat mutatni. És mégis, győzelem: Lakatos István Óraverzuma elnyeri tetszésüket. Számtalanszor ismételődik meg a jelenet, főleg óvodáskorú gyerekek esetében, hogy a szülő kijelenti: „Te még nem kaphatsz könyvet, mert nem tudsz olvasni.” Sajnos közös olvasás nélkül talán nem is fog soha. Rengetegszer előfordul, hogy már egészen apró gyerekeknek (3-4 éveseknek) akarnak a szülők hosszú meseregényeket venni, mert vastag a könyv, jó sok betű és szöveg található benne, lehetőleg minél kevesebb illusztráció, hiszen arra úgy sincsen szükség. Hiába a meggyőző erő, hogy próbáljanak ki egy böngészőt, egy kisebb szövegtartalommal bíró, igazi (ne adj isten művészi) képeskönyvet. Sokszor csak a kötet hátán található korosztályos besorolásnak hisznek, és sokszor még annak sem.   Babás szülőknek rendezett dizájn vásáron főleg a pár hónapos csemetéknek keresnek könyveket, nehezen vehetők rá a kortárs illusztrátorok által készített lapozókra. Leginkább a saját gyerekkorukból ismert, kánon részét képező klasszikus mondókás kiadványokat keresik, kevéssé nyitottak az újra, sokszor kritizálják azt, és hűek a nagy közös nosztalgia-élményhez. Persze léteznek pozitív ellenpéldák, ahol a szülő kíváncsi a gyerek véleményére, vagy együtt, közösen jut vele elhatározásra. Léteznek szülők, akik szívesen vesznek akár képeskönyvet is, meghallgatják a gyerekkönyveket jól ismerő szakember véleményét, ajánlását, és a szerint döntenek. Találkozhatunk a kortárs gyerekirodalmat jól, felszínesen vagy egyáltalán nem ismerő felnőttekkel. Egyszer egy anyuka száját a következő mondat hagyta el: „Azok a könyvek, amiket ismerek, már megvannak otthon, amiket meg nem, arra meg túl sok időt kellene fordítani, hogy megismerjem.” Sok felnőtt csak a gyerekirodalmi bestsellereket keresi és ismeri, egyáltalán nem nyitott az új, kevéssé ismert szerzőkre. A nagy könyváruházak óriási mennyiségű gyerek- és ifjúsági irodalmi felhozatala sokszor megrémíti a szülőket, inkább a jól bevált, saját gyerekkorból ismert könyveket keresik, veszik meg (újra), és adják gyereküknek. Talán megérdemelne a kortárs gyerek-és ifjúsági irodalom egy esélyt. Fotó: Schleisz Zsuzsanna Forrás: tiszaonline.hu