A konferencia első egységét a kötelező olvasmányokat és a digitális fordulat korát érintő kérdéseket fókuszba helyező előadások képezték. (Fenyő D. György előadásának diasora az ME honlapjáról tölthető le. A konferencia előadásairól és a kerekasztal-beszélgetésről felvétel készült, melyek várhatóan az MTA Videotoriumában lesznek elérhetők.   A konferenciáról készült képek megtekinthetők az MTA Kommunikáció Flickr-albumában.) A konferencián elhangzott előadások: Kulin Ferenc PhD: A történetiség elve és a „jelen horizontja” az irodalomtanítás kánonjaiban Fenyő D. György, vezetőtanár: A tantervi szabályozás dilemmái és lehetőségei az irodalomtanításban (diasor itt) Szilágyi Zsófia, az MTA doktora: Iskolaregény helyett „iskolanovellát”? Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig és Tóth Krisztina A tolltartó Mészáros Márton PhD: Kovács András Ferenc írásművészetének olvashatósága/taníthatósága a közoktatásban Az előadásokat követő rövid szünet utáni kerekasztal-beszélgetés moderátora, Schiller Mariann vezetőtanár azzal a megfigyeléssel indította a konferencia második egységét, miszerint napjaink diákjai több szöveggel találkoznak, többet írnak és olvasnak, mint az előző korok gyermekei. Felmerül azonban az a lényegi probléma, hogy ezeknek a szövegeknek milyen mértékben van kapcsolata az irodalommal, az irodalmi szövegekkel. E szempont alapján a moderátor azt a kérdésfelvetést intézte a beszélgetés résztvevőihez, hogy amennyiben az olvasóvá nevelés nyelvi kérdésnek tekinthető, úgy befogadható-e az a nyelvezet, amin e szövegek íródtak, és ezáltal eljut-e az irodalom a digitális kor tanulóihoz. Az első hozzászóló, Kukorelly Endre író szerint „nincs ab ovo kortárs művészeti zajjal körülvett” irodalmi nevelés, s így az oktatás lebeszéli a gyerekeket a kortárs irodalom olvasásáról. Ezután Arató László, az ME elnöke reflektált az előadásokban és a hozzászólásokban felmerült kötelező olvasmányok, leginkább a Jókai-művek és a Bánk bán tanításával kapcsolatos kérdésekre. Hangsúlyozta, hogy ezen művek a kánon részét képezik, azonban a megváltozott tanulási környezet, az eltérő tanulócsoportok és igényeik szem előtt tartásával át kell gondolni azt, hogy mely osztályban mit érdemes kihagyni a tanmenetből. Nem lehet továbbá azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy az említett műveknek és szerzőiknek napjainkra megváltozott a funkciója: míg például Jókai korábban könnyű olvasmánynak számított és nemzedékeket nevelt olvasóvá, addig ma ezt a funkcióját nem tudja már betölteni, hiszen folyamatos tanári szótárt igényel a tanítása. Az irodalomtanár egyik célja az – hangsúlyozta Arató László –, hogy segítségével a diákok jobban megértsék, ezáltal könnyebben értelmezhessék a számukra nyelvi nehézséget jelentő szövegeket, ehhez az elmélyüléshez azonban temérdek időre van szükség, amely ténynek a felismerése és figyelembevétele ismét felszólít a kötelező olvasmányokból való tudatos választás és szűrés fontosságára. Arató László egyetértett azzal a Kulin Ferenc által felvetett problémával, hogy nem szabad kiiktatni az irodalom történeti jellegét, ugyanakkor a felszólaló fontosnak tartotta, hogy az irodalom történetiségét ne azonosítsuk egy nagy irodalomtörténeti narratíva oktatásával, sokkal inkább jelentse például konvenciótörténetek tanítását, illetve a művek világlátásában és formájában megjelenő történetiség feltárását. Hansági Ágnes irodalomtörténész szerint a figyelem középpontjában kell állnia annak a kérdésnek, hogy hol tart a gyermek a saját nyelvi szocializációs folyamatában, ezáltal a nyelvi komplexitás mint probléma egyaránt jelentheti a modern és a klasszikus szövegek megértésének korlátját is. A költő és középiskolai tanár Imre Flóra két lényegi célt tulajdonít az irodalom oktatásának, amelyek egy adott csoporttal való közös munka során megvalósíthatóak. Amellett, hogy az irodalomra mint örömszerző eszközre tekint, kiemelte annak kompetenciafejlesztő szerepét. Utóbbival összefüggésben nyomatékosította, hogy a hatékony képesség- és ismeretfejlesztés érdekében minden tanárnak szabad döntési lehetőséggel kellene rendelkeznie arra vonatkozóan, milyen szövegeket és milyen eszközökkel taníthat. A beszélgetés második témájának fókuszát a populáris irodalom tanítása képezte. Kukorelly Endre megszólalásában kétséggel fordult ezen művek irodalomórai tanítása felé: véleménye szerint az iskola feladata, hogy „olvasásmániára” nevelje a gyerekeket, amihez az író elengedhetetlennek tartja azt, hogy tanórán a diákok csak a „magasirodalommal” foglalkozzanak, hiszen nem iskolai keretek között általában nem olvasnak az utóbbi kategóriához sorolható műveket. Kukorelly felvetette egy, az irodalmat és a történelem tantárgyat is magába foglaló globális történeti diszciplína létrehozását, amelyben meghatározó helye lenne A kőszívű ember fiainak és az Egri csillagoknak is. Arató László a fent említett nézettel kívánt vitatkozni, amikor azt hangsúlyozta, hogy a populáris irodalom (mely természetesen nem általánosítható egyféle minőségként) tanórai beemelése terepet biztosít az olvasástanításra, a narratív kompetencia fejlesztésére, s bár a „magasirodalom” felé nem vezet automatikus út, de a népszerű regények órai megbeszélése is segíthet az interpretatív magatartás kialakításában. Amennyiben az irodalomtanítás elhatárolódik a populáris irodalomtól, annak a veszélye is fennáll, hogy szakadék keletkezik a tanórák művei és az otthoni olvasmányok között, tehát két, egymást kizáró világ jön létre, a diákok saját világa és az iskola világa, melyek között nincs érdemi kontaktus. A különböző jellegű olvasmányok felé irányuló kölcsönös elfogadás és bizalom lenne az a híd, amely átjárást biztosíthatna ezen két világ között. Hansági Ágnes felhívta a figyelmet egy tendenciára, mely szerint jellemzően épp azok a szövegek szerepelnek a tankönyvekben, amelyeket saját korukban sem tömegek olvastak –, tulajdonképpen a múlt nehéz legjavát, a (mindig is) kevesek által olvasott műveket igyekszünk mindenkinek tanítani. Imre Flóra pedig kiemelte, hogy az oktatás sikeressége, a kitűzött célok megvalósítása meghatározó mértékben függ attól, hogy milyen az adott tanár és a csoport kapcsolata. Ezek alapján nem iktatható ki a tanár személyisége az oktatás folyamatából, a digitális korban sem helyettesíthető a szerepe. Imre Flóra hozzátette, hogy a tanár feladata, hogy saját kompetenciájának figyelembevételével közelítse egymáshoz a „magasirodalom” tanítását és a diákok olvasmányigényeit, erre azonban a jelenlegi kerettantervi szabályozást nem tartja alkalmasnak, ehelyett a tanár és költőnő szerint a kerettantervnek tudásfunkciókat kellene kijelölnie. Schiller Mariann a kerekasztal-beszélgetés lezárásában nyomatékosította a tanári autonómia szükségességének igényét. Ezután átadta a szót Pléh Csabának, az MTA Közoktatási Elnöki Bizottsága vezetőjének, aki záróbeszédében rámutatott az olvasás érzelmi nevelésben, valamint az állandó emlékezeti frissítésben betöltött szerepére, továbbá felhívta a figyelmet arra a sajátos versenyhelyzetre, amellyel az irodalomnak, az olvasásnak szembe kell néznie a digitális korban, ugyanis a könyvek világa mellett számos más csatorna kínál kilépési lehetőséget a jelen világából, számos más csatorna szolgál mesei narratívával. A tanár tehát – hangsúlyozta Pléh Csaba – versengő helyzetben van a számítógépek, okostelefonok világában. A Közoktatási Bizottság elnöke reményét fejezte ki, hogy a konferencia kellő muníciót kínált a résztvevőknek e helyzet kezeléséhez, megoldásához. Forrás: magyartanarok.wordpress.com/