„Imádtam. Teljesen elvarázsolt és megbabonázott Jakabak története, a fantasztikus Rofusz Kinga illusztrációk, és úgy egyáltalán, az egész világ, a jófej kecskékkel, a hátborzongatóan kegyetlen nyestekkel, és tündéri pelékkel. Nem is tudom mikor olvastam utoljára olyan állatmesét, aminél azt éreztem, hogy egy felnőttet is tökéletesen elszórakoztat. Szerintem ez a könyv a kamaszkor határán egy olyan tökéletes olvasnivaló, ami izgulásra, szomorkodásra, drukkolásra és önkéntelen hangos felnevetésekre egyaránt alkalmas. Arról nem is beszélve, hogy végre megtudtam belőle, hogy miért büdösek a zoknijaim a nap végére (mert nem beszélgetek velük), és hogy egy szerelmi csalódás után néha tényleg világgá kell menni. Minden ízében szerethető könyv, tele humánummal (pedig nem is emberekről szól), életkedvvel, reménnyel és azzal az érzéssel, hogy az író nagyon komolyan veszi a gyerekeket. Csodálatos!!!” November hónap legjobb gyerekkönyve Jean-Claude Mourlevat: Jakabak című könyve.   Izsó Zita Szirupos mázvalóság helyett őszinte életöröm   Jakabak, aki megtalálta önmagát   Végre egy mese, ami komolyan veszi a gyerekeket, nem finomkodik, és ezáltal az árnyalatokat is képes megmutatni: főhőse, a szerelmi bánatában világgá ment kecske, Jakabak ugyanis dohányzik, néha keresetlen szavakat használ, ugyanakkor mégis kiáll barátja mellett, de ezzel nagyon szerethető, pozitív mesehős. Ugyanakkor éppen ezért nagyon nehéz életkori kategóriába sorolni Jean-Claude Mourlevat könyvét: egyes részeit a gyerekek, más részeit a felnőttek élvezhetik jobban. Ha mindenképp meg kellene határozni, kiknek szól leginkább ez a könyv, talán a kamaszokat lehetne kiemelni, akik nagyon nagyra fogják értékelni, hogy ez a mese őszintén, mindenfajta alakoskodás nélkül beszél velük egy csomó felnőtt dologról, mindezt azonban rendkívüli játékossággal és humorral, úgy, hogy olvasás közben egy percig sem felejtjük el, hogy egy igen jól megírt mesében vagyunk.   Rofusz Kinga rendkívül finom, egyáltalán nem tolakodó illusztrációi nagyon szépen igazodnak a szöveghez: a letisztult, ugyanakkor aprólékosan megrajzolt képek egyszerre humorosak, mégis érzékeltetik a szereplők lelki vívódásait. Mourlevat könyvében a kecskembereknek nevezett kecskék legalább olyan tevékenyek, mint a magyar olvasók által jól ismert Mekk Elek, ugyanakkor nagyon emberi problémákkal küzdenek. A főhős, Jakabak neve onnan ered, hogy a férfiak neve -bakra végződik, a lányok nevét pedig az -ecske utótag zárja.   A történet rendhagyó módon kezdődik Jakabak szerelmet akar vallani egy kecskelánynak, Szépecskének, ő azonban elmondja neki, hogy Jakabak barátjába és zenésztársába, Samubakba szerelmes, és megkéri, segítsen neki összejönni vele. Jakabak megígéri, hogy megteszi, és mindez olyan jól sikerül, hogy nemsokára az esküvői tanújuk lesz. A lakodalom után aztán elhatározza, hogy szerelmi bánatában világgá megy. A mű valódi pikareszk: Jakabak leleményességével és humorával minden helyzetet megold, elmaradhatatlan bendzsójával pedig vidáman penget esténként a tábortűz mellett. Ahogy elindul, elkezdődnek a kalandjai, és még egy új barátot is szerez: egy folyton álmos pelét, Piét, akit el akarnak rabolni a nyestek, így mindig meg kell védenie. Hamarosan kiderül, hogy a nyestek teljesen kiirtották a peléket, ezért a faj fennmaradása miatt is fontos, hogy Pié életben maradjon. És Jakabak megtapasztalja az önzetlen segítségnyújtás gyógyító erejét, és közben szépen lassan eljut önmagához. Közös útjuk innentől kezdve válik izgalmassá, és a vándorlás során olyan ötletes megmérettetésekben is részt vesznek, mint amilyen a gyalázkodó verseny. A fordítót, László Kingát dicséri, hogy érzékeltette a gyalázkodások súlyát, vagányságát, de egyszer sem vált durvává, és mindezt, úgy, hogy közben a nyelvi lelemények sem vesztek el. „Mire Jakabak kerül sorra, mintha már a világ valamennyi sértése elhangzott volna. Nem úgy tűnik, mintha aggasztaná. Tekintetével végigpásztázza a közönséget, és nyugodtan kezdi, anélkül, hogy felemelné a hangját. – Semmirekellők! Senkiházik! Penészvirágok! Kolbászok! Lajhárok! Picsogók! Kicsi popsik! Zabálógépek! Lepkefingok! Sárzabálók! Turhaszedők! Takonypócok! Légypiszkok! Pálottfejűek! Hájpacnik! Seggek”!   Ez a fajta könnyed vagányság a teljes történetet jellemzi – Jakabaknak ugyanakkor elsősorban nem külső kihívásokkal kell megküzdenie az út során, hanem a saját érzéseivel. A kis pele mellett egy másik barátot is talál: Lemet, az áldoktort, aki egy öreg kakas, és úgy ismerkednek meg, hogy ajánl egy orvosságot Jakabak feldagadt bokájára. Persze hamar kiderül, hogy Lem doktor „handabandázik összevissza”, ráadásul italozgat is: „Koszos zakójából olykor elővesz egy kis lapos üveget, és bedob belőle egy adaggal a nyakkendő mögé. Jakabak egyszer belekóstol, de másodszor már nem. Éget, mint a tűz”.   Mesei utalások A könyvben megjelenő mesebeli világ elemei számos ponton nagyon okosan, de mégsem tolakodó módon utalnak a valóságos problémákra, a szerelmi bánattól és az önmagunkba vetett hit elvesztésétől kezdve egészen a társadalmi, politikai berendezésig. Nagyon találó figura például a Nagymama nevet viselő nyest uralkodó, aki elrabolja Piét és jövendőbelijét, akinek a segítségével fennmaradhatna a pele faj. Már maga a név is nagyon pontosan utal arra az ellentmondásos viszonyra, ahogy a diktatúrában élők viszonyulnak a „nép atyjaihoz”, a diktátorokhoz. Amikor Jakabak belép a palotájába, először a róla készített furcsa portrékon akad meg a szeme: Nagymama hatalmas termetével folyton kilóg a képkeretekből. („Olyan érzése van az embernek, mintha a festő alig tudta volna beszuszakolni a képkeretbe. Mindenütt kilóg. Mint egy hatalmas zsiráf, vagy inkább olyan fajta, amit segítségül hívnak, amikor a gerendáról le kell akasztani a kolbászt, érted?”) Nem sok mesében fogalmazták meg találóbban, a legkisebbek számára is tökéletesen érthetően azt, hogy mit jelent az, amikor az ember énképével komoly problémák vannak. Főleg, miután kiderül, hogy Nagymama valójában egy törpe: azért készíttetett ilyen képeket magáról, hogy hatalmasnak tűnjön. Talán ez a legkiemelkedőbb ebben a mesében: nem szirupos mázvalóságot adagol a gyerekeknek, hanem kendőzetlenül megmutatja a főszereplők, és ezáltal az ember esetlenségét, gyarlóságait, ugyanakkor mindezt azonban rendkívül különleges humorral teszi, emellett pedig egyáltalán nem didaktikus módon hangsúlyozza az olyan alapvető értékeket, mint például a bátorság vagy a barátság. Ezáltal nagyon bebizonyítja a kamaszoknak és a felnőtteknek, hogy a gyógyuláshoz legtöbbször nem csodákon vagy mézesmázos mesevilágon, varázslaton át vezet az út, hanem, mondjuk, a barátainkon keresztül, vagy azáltal, hogy megértjük, miért kellett bejárnunk egyáltalán az utunkat. A mese végére Jakabak sebei begyógyulnak, visszatér otthonába, és újra együtt tud zenélni barátjával, Samubakkal. A Jakabak időtlen történet, ami mindenkinek segíthet keresztüljutni egy-egy nehezebb életszakaszon. Sziporkázó humora pedig rendkívül karakteres mesévé teszi, csak úgy árad belőle az életöröm, emiatt érdemes időnként újraolvasni is. Forrás: igyic.hu   Kiss Orsi Elsőre kissé zavarba ejtő könyv a Jakabak, mégpedig azért, mert tisztázandó, kinek szól. Hogy ez mennyire nem lényegtelen kérdés, jól mutatja az is, hogy a magyar kiadásban teljesen új illusztrációkkal jelent meg Jean-Claude Mourlevat története. A franciák Clément Oubrerie rajzaival életkorban lejjebb kalibrálták az olvasóközönség korát (megkockáztatom: talán kiskamaszokban gondolkodtak), míg a Vivandra kiadása Rofusz Kinga illusztrációval abszolút a kicsit idősebbeket vette célba. Utóbbi amúgy jobban is illeszkedik a szöveghez, hiszen hiába szerepelnek benne kecskék, pelék meg nyestek, szereplői sokszor nagyon is összetett dilemmákkal kénytelenek megküzde A történet úgy kezdődik, hogy Jakabak világgá megy. Klasszikus mesei toposz, nincs is benne semmi meglepő, ebben az esetben viszont nem szerencsét akar próbálni a hős, hanem szerelmi bánatában egyszerűen nincs tovább maradása, a Szépecske nevű kiszemeltjét ugyanis feleségül veszi a legjobb barátja. Fogja a bendzsóját és nyakába veszi a világot. A Jakabak ugyanakkor nem klasszikus kalandregény abban az értelemben, hogy a címszereplőre nem vár minden sarkon megpróbáltatás, kaland, vagy legyőzni való probléma. Amivel vándorlása során folyamatosan meg kell küzdenie, az az éhség (mindig éhes) és a magány. Az egyhangúságot egy gólya töri meg, aki egy batyut pottyant le az égből, egy olyan csomagot, amelyet a környéken ólálkodó nyestek mindenáron meg akarnak szerezni maguknak. A batyuban egy pele alszik, aki Jakabak barátja lesz (persze csak, amikor nem alszik téli álmot) és akinek az élete tulajdonképpen folyamatosan veszélyben forog. A Jakabak innentől kezdve egy hatalmas vándorlás és egy nagy barátság története is lesz egyben, melynek emlékezetes állomásait egy futó- meg egy gyalázkodó verseny adja. Ezekből is jól látszik, hogy Mourlevat magasról tesz a sablonokra és arra, hogy miket illik meg nem illik egy fiataloknak szóló könyvben írni: nála a futóverseny egy gáncsoskodásokkal és piszkos módszerekkel teli versengés (igazságos végkifejlettel), a gyalázkodó versenyben pedig senki sem fogja vissza magát: „Megszólal a verseny végét jelző harsona. Ki is merészelne még ezek után fellépni? Jakabak a zenészek felé fordul, akik épp áthaladnak a téren, és nekik ront: - Bélbányászok! Seggdugaszok! Fingógépek! Végbélférgek! Elefántfenéktörlők!... Három markos legény a vállára emeli, és a fogadó felé viszi. Nem egyértelmű, hogy most tulajdonképpen eltávolítják, vagy inkább ünneplésül emelik a magasba. Valószínűleg mindkettő egyszerre. A nézők kiabálnak felé: - Bravó! Csodálatos! Köszönjük! Hurrá! Válaszképpen odabömböl: - Vérszívócsomók! Hólyagcsupornyalók! Nyavalyások! Rinyagépek!” Jakabak tehát nem egy klasszikus mesebeli figura (rendszeresen rágyújt, időnként gyalázkodik és Woody Guhtrie-dalokat énekel), miközben mégis az: egy olyan alak, aki tűzön-vízen átgázol a legjobb barátjáért, aki erővel-fortéllyal szembeszáll az ellenséggel, és aki a kalandok végére talán egy kicsit érettebben és tapasztaltabban szemléli a világ dolgait – ebben pedig nagy segítségére lesz egy amnéziás áldoktor, aki amúgy a könyv egyik legjobban eltalált figurája. A Jakabak több regiszteren megszólaló történet: vannak olyan rétegei, amelyek egy gyereknek mondhatnak többet (akár a kalandok vagy a vicces kiszólások), miközben van egy olyan vonulata is, amely a felnőtt olvasókhoz állhat inkább közelebb, Rofusz Kinga finom, humoros illusztrációi pedig ezekhez adnak még egy olyan pluszréteget, ami miatt a kötet – akárcsak a címszereplő – ledob magáról minden merev, előregyártott skatulyát   Tóth Béla István Jakabak, a világgá ment kecske, vagyis ­Jean-Claude Mourlevat meseregényének főhőse áll Rofusz Kinga legújabb kiállításának középpontjában. Rofusz hosszú évek óta foglalkozik könyvillusztrálással – nemcsak ismert, de díjakkal is kitüntetett grafikus –, aki ezúttal merőben más stílusban alkotott, mint ahogy azt előző munkáinál megszokhattuk. Karakterei – Jakabak, valamint a történet további kulcsfigurái: Lem doktor, a sarlatán kakas; a pele és a nyestek – végtelenül lecsupaszított, egyszerű, ugyanakkor roppant mód kifejező és szerethető rajzokon jelennek meg. Rofusz az illusztrációk készítésekor korábbi gyakorlatával ellentétben akril helyett tussal dolgozott; és ami kiváltképp furcsa tőle, egyáltalán nem használt színeket. Egyedül a kötet borítója idézi meg az illusztrátor védjegyének tetsző narancssárgás vörös színárnyalatot, amely igazán különlegessé teszi a borító elülső és hátulsó oldalán látható, alapvetően fekete-fehér műveket. Szokatlan Rofusztól ez a túlzott visszafogottság, habár eddig is puritán kifejezésmód jellemezte, feltehetően a kötet kis mérete és maga a történet követelte ki magának a szolid, már-már hétköznapinak mondható illusztrációkat. A stílus új, ámde ebből is látszik, hogy az alkotó bátorsága a régi, és persze az is a merészség jele, hogy szakít a Jakabak eredeti francia kiadás illusztrációinak gyakorlatával, Rofusz idősebb korosztályt céloz meg grafikáival. Ezt az teszi lehetővé, hogy nehezen meghatározható, pontosan mely korosztálynak szól a kötet. Az olvasói tapasztalat azt mutatja, hogy gyerek és felnőtt egyaránt örömét leli benne. A mesében Jakabak világgá megy, hiszen a szívének kedves Szépecskét nem ő, hanem a legjobb barátja vezeti oltárhoz. Egyedül a bendzsóját viszi magával, hisz előszeretettel ad elő Woody Guthrie-dalokat, továbbá gyakorta gyújt rá. Mindemellett meglehetősen szabadszájú figura, ami a történet egyik meghatározó pontján, a gyalázkodóversenyen való részvétel során valósággal helyzeti előny számára. Tehát nem szokványos, humorral jócskán átitatott meséről van szó. Mindazonáltal nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a szó legnemesebb értelmében vett hagyományos könyvillusztrációkról van szó, amelyek a kötet olvasása során üdítően hatnak