Gombos Péter Miközben évtizedek óta joggal vagyunk büszkék gyermekirodalmunkra, gyermekíróinkra, manapság egyre többször megfogalmazódik: vannak műfajok, stílusok, melyek hiányoznak a magyar irodalomból. Meséink, meseíróink kétségkívül megütik a nemzetközi mércét, sőt, e tekintetben talán előtte járunk Nyugat-Európának vagy az Egyesült Államoknak (ha van egyáltalán értelme efféle összehasonlításnak). Lám, megint két meseszerű történet kapta az Év Gyerekkönyve díjat – nem is véletlen ez. Lackfi János és Szijj Ferenc elég stabil alapra építkezhetett. Az, hogy Csukás István vagy Lázár Ervin évtizedekig magas színvonalon írt modern meséket, nemcsak példát jelenthetnek a mai alkotók számára, de megteremtették az olvasói igényt is e műfaj iránt.   Megvan az olvasói igény egy olyan műfajra is, melynek szintén szép hagyományai vannak itthon, ám manapság kevés igazán egyedi, igényes könyvet említhetnénk példaként: a kalandregényről van szó. Mikó Csaba Tükörváros titka című regénye ilyen szempontból tehát nem egyedi, csak épp ritkaságszámba megy. Ám ha mindehhez azt is hozzátesszük, hogy egy fantasyszerű történetet – sőt azt is mondhatjuk: fantsyt – írt a fiatal író, már érdemes lehet odafigyelni a regényre. Feltéve persze, ha mindezt valóban említésre méltó minőséggel, szinten tette. Gyorsan leszögezzük: így van, sokkal inkább az erényeket tudjuk, érdemes sorolni a kötet kapcsán, mint a negatívumokat.   Mikó Csaba izgalmas, érdekes történetet írt, a feszültséget végig mesterien tartja fenn, miközben nem döcög a nyelvezet, nem érzünk erőltetett „honosítást” e nálunk nem épp őshonos műfajban. E ponton talán érdemes hosszabban is elidőzni.   Nemegyszer láttunk arra példát, hogy olyan műfajnál, amely hazánkban kevésbé ismert, ám egy másik kulturális közegben már sikeressé vált, megjelennek a magyar „változatok” is. Ilyenkor két dolgot tehet a szerző. Vagy nem törődik a gyökerek, előzmények hiányával, és „egy az egyben” átülteti a motívumokat, vagy pedig „transzponálja” a cselekményelemeket. Előbbi eredménye lehet, hogy cheerleaderek ugrálnak a középiskolai kosármeccs közben egy magyar gimiben (ugyan!), utóbbira pedig Böszörményi adott példát. Az ő hőse, Gergő, „a magyar Harry Potter” nem a germán, kelta mitológia lényeivel viaskodik elsősorban, ehelyett a mi meséinkből, mondáinkból ismert kalandok, próbák várnak rá. Mikó ehhez képest egy harmadik utat választott: a fantasy műfaj azon elemeit tartotta csak meg, melyek nem kapcsolódnak nemzeti, kulturális sajátosságokhoz, de nem is egészítette ki történetét ilyenekkel. Marcó, a főszereplő akár népmesei hős is lehetne, de egy Tolkien-regényből sem lógna ki. A középkori, feudális viszonyokat idéző háttér alapkritérium, megvan itt is, a vidék – néhány évszázadnyi időutazással – bárhol lehetne a világon, akár Magyarországon is.   A nevek – melyek szinte mindig sajátosak a fantasykben – ötletesek. Sólyom vagy Penge esetében magyar, de nem kényszeresen „magyarított” az elnevezés, Lunarda vagy Amira esetében pedig inkább a számunkra ismerősebb latin gyökeret érezzük, mint az idegenebb – s így nem is igazán megfejthető – keltát vagy ógermánt. (A latinos kötődés másutt is megmutatkozik, lásd például a Vergílius nevű fiút.)   A nyelvhasználat következetes, a dialógusok gördülékenyek. Akkora feladatot nem vállalt a szerző, mint Tolkien vagy épp Görgey Etelka (Raana Raas), akik nyelvet, frazeológiát alkottak világukhoz, de nem is elvárás ez. Fontosabb, hogy az író mindvégig benne tudjon maradni a saját maga teremtette közegben – s ez itt egyértelműen megtörténik. Hogy a párbeszédek hitelesek, érdekesek, nem meglepő, hiszen olyan szerzőről van szó, aki először drámáival hívta fel magára a figyelmet. Ugyanilyen okból elvárhattuk a folyamatosan fenntartott feszültséget is, bár ilyen terjedelemnél – több mint félezer oldalnyi a regény! – azért elismerésre méltó ez is. Ami nem köszön vissza a színpadokon megszokott elemek közül, az a lélek- és jellemábrázolás. Vagy talán nem is az -ábrázolás, hanem az -alkotás. Bár Mikó Csabának nem ez az első gyerekkönyve, mintha még tartana egy kicsit attól, hogy ne legyenek egyértelműek a figurái. Miközben több szereplő olvasói megítélése is változik előre haladva a történetben, egy adott pillanatban szinte mindig egyértelmű, meghatározható polaritású egy-egy alak. Olvasunk vívódásokról, vannak hibái a pozitív szereplőknek is, mégis azt érezhetjük, hogy mindenki pontosan beosztható két halmazkarikába, s bár van átjárás jók és rosszak között, ritka az olvasó habozása. (Van azért erre példa, pont ettől nagyon jó a könyv első felében Sólyom figurája.) Talán e miatt, a legtöbbször egyértelmű polaritás miatt zavaró egy kicsit az is, ahogy a gyerekek csapatánál szinte óránként lesz ellenség valaki, aztán megbocsátanak, majd újra elítélik, s persze megint megkapja a feloldozást… Fontos hangsúlyozni, hogy a szerző nyilvánvalóan képes árnyaltabb, összetettebb figurák „teremtésére”, egyelőre mintha az olvasói iránt lenne kevés a bizalma.   Pedig a Tükörváros titka aligha marad olvasatlan. S nemcsak azért, mert kuriózum a műfaja miatt. (Szentmihályi Szabó Péter 1993-as Világok virága óta jómagam nem találkoztam irodalmi igényű magyar fantasyvel, ráadásul Szentmihályi sem ezzel a regénnyel írta be magát gyermekirodalmunk történetébe.) A filmszerűen pörgő – és tényleg pörgős – cselekmény, a kaland, a titokzatosság miatt akkor is el fog jutni sok-sok kamasz olvasóhoz, ha erre nagy reklámkampány és a nem túl szerencsés, meglehetősen „észrevétlen” borító nem ösztönzi őket. De aki belemerül e világba, az nemcsak magában szurkol a mihamarabbi folytatásért (van elvarratlan szál, esély további kalandokra), de a barátait is megfertőzheti, hogy izgulják végig ők is Gyerekváros harcát.