Turbuly Lilla Angyalok és ördögök a Kárhozottak Városában Zafón regényeiben fontos szerepet játszik Barcelona egyik titkos zuga, az Elfeledett Könyvek Temetője, ahol – Borges Bábeli könyvtár című novellájához hasonlóan - minden valaha megírt, aztán elfelejtett regény arra vár, hogy újra felfedezzék, hogy rátaláljon az Olvasó, az az Olvasó, akinek éppen rá van szüksége. A szerzőnek egyelőre nem kell tartania attól, hogy műveit a könyvtemetőbe kerülés veszélye fenyegetné, hiszen már első regénye, A szél árnyéka meghozta számára a sikert, ráadásul nemcsak hazájában, Spanyolországban, hanem világszerte. Az olvasók pedig türelmetlenül várták a folytatást. A kijelentést korántsem reprezentatív közvélemény-kutatásommal is alátámaszthatom. Az elmúlt két évben ugyanis ezt a regényt adtam kölcsön a legtöbbször, ráadásul sosem attól került vissza, aki megkapta, hanem két-három újabb olvasón keresztül valaki mástól. Így, ha jól számolom, húszan olvastuk csak ezt az egy példányt, és valamennyien lelkesedtünk érte. Ilyenkor a második regénytől azt várja az ember, hogy ugyanazt az élményt nyújtsa, de lehetőleg úgy, hogy egyszerre legyen ismerős, és mégis teljesen más. Nem könnyű feladat. Az ismerősség nem is hibádzik, sőt, hiszen a két regénynek számos érintkezési pontja van. Példának okáért A szél árnyéka főhőse, Daniel Sempere, az Angyali játszma két fontos szereplőjének a fia illetve az unokája. Az Angyali játszma 1945-ben végződik, A szél árnyéka pedig ugyanakkor kezdődik. Vagyis: a két regény olvasható lenne egy folytatásos regényként is, ha… Ha a megírás – és így az olvasás – sorrendje nem fordítottja a történeti sorrendnek. De legfőképpen akkor, ha az olvasónak nem támadna az a benyomása, hogy az Angyali játszmát egy Zafónnál (legalábbis A szél árnyéka szerzőjénél) tehetségtelenebb pályatárs írta, mégpedig úgy, hogy sorban felhasználta az első regény motívumait, de mondhatjuk úgy is, hogy még egyszer megírta ugyanazt, csak nem olyan jól. Mindkét regény helyszíne és egyben egyik fontos szereplője Barcelona, a sötét titkokat rejtegető, rideg paloták, fojtogató levegőjű szegénynegyedek, zajos piacok és meghitt könyvesboltok városa. De amíg az elsőben a város él és lélegzik, a másodikban inkább csak díszletként létezik, hiába a térképszerűen pontos és hosszas – sokszor túl hosszas – leírások. Mintha a valóságos város helyett az író főszereplő álnéven jegyzett könyvsorozatának, a Kárhozottak Városának kulisszái között járnánk. A szél árnyéka a cselekmény sodrásával, a váratlan fordulatok erejével tartja fogva az olvasót. Az Angyali játszma fordulatai sokszor az első regényből ismerősek és éppen ezért kiszámíthatóak, sőt, van, ahol egész egyszerűen hiteltelenek. Főleg az epilógusban, ahol a fő ellenség hirtelen ruhát és világnézetet vált. Nem mintha nem láttunk volna már ilyet, de egy hatszázötven oldalon át ördögnek ábrázolt szereplőből nehéz két oldalon angyalt csinálni. Pedig a regény alapötlete egyszerű, és éppen ezért nagyon is ígéretes: David Martín, az író, alkut köt egy titokzatos idegennel, ha úgy tetszik, az ördöggel, hogy sok pénzért és a súlyos betegségéből való gyógyulásáért cserébe ír egy könyvet, lényegében egy új Bibliát, és ezzel lerakja egy új vallás alapjait. Aztán, ahogy haladunk előre a regényben, ez a szál veszít a jelentőségéből, átcsúszunk egy folyamatos menekülés- és túléléstörténetbe, akciófilmeket idéző jelenetekkel és tempóval, ahol úgy halnak sorban a szereplők, mint egy Shakespeare-dráma ötödik felvonásában. Misztika keveredik a rémdrámák (a könyvben többször is emlegetett grand guignol), thriller a romantikus regények elemeivel, hogy aztán eljussunk a már említett meglepő epilógusig. Ugyanakkor ez a forgatag, főleg a regény második felében, az olvasót is magával ragadja, vagyis az Angyali játszma korántsem unalmas olvasmány, még akkor sem, ha néhol kissé túlírtnak, terjengősnek tűnik. A szél árnyéka költőisége, iróniája és humora itt ritkábban csillan fel. Ezen ritka, üdítő felcsillanások közé tartozik David Martín és a titkárnőként, de főleg barátként hozzácsapódó Isabella szópárbajokkal tűzdelt kapcsolata. (Isabella amúgy is jóval kidolgozottabb és élettelibb szereplő a halovány és vázlatos főhősnőhöz, Cristinához képest.) Ami pedig a költőiséget illeti, nem hagyható említés nélkül Sempere bácsi, az öreg könyvkereskedő szívmelengetően megrajzolt alakja. És ide, a költőiséghez tartozik az a változatlan hozzáállás (a regénybeli íróké, olvasóké és az író-íróé, vagyis Zafóné) a könyvekhez, az irodalomhoz, ami magától értetődőnek veszi, hogy mindenkire vár valahol a saját regénye (ha írja, ha olvassa), és az megváltoztathatja az életét: Rövidebben: az irodalom abszolút értékként való kezelése. (A kis könyvesbolt persze folyamatosan halódik, ahogy nyelik az éhkoppot az írók is, kivéve, ha szövetséget kötnek a többé-kevésbé mindig ördögi kiadókkal…) A jól eltalált címlap is ezt a momentumot emeli ki egy régi írógép részletével, ahol a billentyűkkel mozgató karok egy kitárt szárnyú angyalt formáznak. Már csak ezért az irodalomközpontúságért is érdemes elolvasni, no meg azért is, mert az Angyali játszma az átlagot meghaladóan igényes szórakoztató irodalom. Ha pedig valaki már olvasta, A szél árnyékát viszont még nem, két szempontból is szerencsés helyzetben van: egyrészt, most megtudhatja a történet folytatását, másrészt, olvashat egy sokkal jobb regényt. Hogy melyiket mikor írták? Hát hol van az megírva, hogy a második regénynek jobbnak kell lennie az elsőnél? És különben is: ki nézegeti az impresszumot a kötözködő kritikusokon kívül?