A sárga kanapé  1.   kisalfold.hu/blog/zabhegyezo-olvas Kisó egy kamasz kiscsaj, aki szeret iskolába járni, imád olvasni, gondjai elől a könyvek közé menekül... Ha valaki tizenhat éves koromban kezembe nyomta volna ezt a könyvet, nem kellett volna várnom még három hosszú esztendőt a Zabhegyezőre, hanem időben megismerkedhettem volna más tizenhat éves kamaszok életével. L. Molnár Edit műve legalább olyan közel állhat bármely ifjúsági regény kedvelőhöz, mint J. D. Salinger kisregénye, A sárga kanapé mégis inkább a lányok körében lehet népszerű. Természetesen a főhős miatt. Kisó egy kamasz kiscsaj, aki szeret iskolába járni, imád olvasni, gondjai elől a könyvek közé menekül, viszonylag magányos lány, aki erősen igényli barátnői közelségét. Családja, szülei már-már túlidealizáltak, tökéletes családban nevelkedik, ahonnan maximális támogatásra számíthat, s az überjófej nagymamája adja a legjobb tanácsokat minden esetben. Enyhén valószerűtlen, hogy egyetlen alkalommal sem kerül összetűzésbe a szüleivel, sosem kerül sor ajtócsapkodásra, nem szeg meg egyetlen szabályt sem. Van elég pénze, hogy bárkinek ajándékot vegyen, akármikor moziba menjen, s okosan bánik vele. Hogy mindezek után, mi a problémája? A szomszédba költöző fiútestvér páros, akikbe szinte egyszerre lesz szerelmes. konyvkritika.blog   Vitathatatlan, hogy a Szent Johanna Gimi új hullámot indított el hazánkban. Leiner Laura teljesítménye magyarországi viszonylatban felér Rowlingéval vagy Meyerével, hiszen eddig egyetlen magyar szerzőnek sem sikerült elérnie, hogy könyveinek hivatalos megjelenéseit ekkora figyelem kísérné, vagy éppen két napra kibérlik a Magyar Színházat dedikálásra. A magyar fiatalok világát napló formájában bemutató történet sok más szerzőt megihletett, így születhetett meg a Hűvösvölgyi Gimi, a D.A.C. vagy éppen az Egy ikerpár titkos naplója. Az idei Könyvhétre pedig újabb szerző állt be a sorba: az eddig mesekönyveiről ismert L. Molnár Edit. A majdnem tizenhat éves Kisó október 12-én kezd naplót vezetni. Ekkor költözik a szomszéd házba a Kálnoki család, így egyből két srác is a lány közelébe kerül: a vele egykorú Áron és a főiskolás Kristóf. Kisó az idősebb testvérbe szeret bele, úgy érzi, az ő személyében találta meg az igazit, és minden jel szerint a fiúnak sem közömbös. A szerelem azonban nem is olyan egyszerű, mint ahogyan Kisó elképzeli.  L. Molnár Edit pécsi írónő, eddig négy mesekönyve jelent meg nyomtatásban, egy pedig elektronikus formában. A Magyar Könyvek Viadalának versenyén 2013-ban az Év mesekönyve díjat a Történetek a gyerekszobából című kötete kapta, valamint ő volt az egyetlen szerző, akinek ugyanabban a kategóriában két könyvére is lehetett szavazni. A Pongrác Kiadó jóvoltából ezúttal megjelenhetett a tizenévesek szóló regénye, A sárga kanapé is.  A fent felsorolt regények közül egyiket sem olvastam, így összehasonlítási alapom nincs (mások úgy is megteszik majd helyettem), így azt sem tudom megmondani, hogy mennyit vett át a korábbi történetekből a szerző. Ami biztos, hogy ilyen formátumú naplóregény még nem került a kezembe, és a többihez mérve a stílusában mindenképp újdonságot tartalmaz (elég csak belelapozni a könyvekbe). A legtöbb, ebbe a műfajba tartozó regény ugyanis hiába íródik naplóformátumban, az azt vezető főhős irreálisan sokat tud írni egy-egy napról, valamint olyan leírásokkal tűzdeli teli, amelyekkel egy valódit naplót felütve biztosan nem találkozunk. Ez nem feltétlenül róható fel hibának, hiszen elsődlegesen a történet a lényeg, és hogy az olvasókat minél könnyebben megszólítsák. L. Molnár Edit azonban látszólag úgy határozott, hogy abszolút a realitás talaján kíván mozogni, így egy-egy bejegyzés ritkán éri a két oldalt, a legtöbb 10-15 sornál nem több. Emiatt roppant gyorsan is lehet haladni a regénnyel, amely egyszerű történetével azonnal magával ragadja az olvasót.  Mert hogy a másik, számomra új dolog ez: a sztori végtelenül egyszerű, olyan, ami bárkivel megtörténhet. És emiatt gondolom, hogy nagy sikerre tehet szert a tizenévesek (főleg a lányok) körében. Kisó olyan, mint bármelyik tinédzser (legalábbis gondolom én): iskolába jár, barátnőivel időnként összeveszik és igyekszik megtalálni az igazit. No meg ott van a főkérdés természetesen: a szex. Kivel és mikor a legjobb elveszíteni a szüzességét? Ciki, ha már mindenki szexelt az osztályban, csak ő nem? Szerencsére ott van a nagyija, aki meglepő lazaságával mindig a lehető legjobb tanácsot adja.  Mindent összevetve azonban számomra hiányoztak az igazi konfliktusok: Kisó nem lázadozik, nem veszik össze a szüleivel (fél év alatt egyszer sem kerülnek összetűzésbe), ellenben a legjobb barátnőjével többször is kerülik egymást. Illetve számomra a történet nagyobb fordulataira (amik elvileg neki is fontosabbak lennének) időnként nem megfelelően reagált: a dühét nem egy-két mondatban kellett volna levezetnie, vagy a kétségeit ugyanennyiben leírnia. Úgy vélem, egy naplónak pont az a lényege, hogy személyes legyen, és az én szememben akkor válik azzá, ha az érzésekre helyezik a nagyobb hangsúlyt.  Viszont nagy dicséret illeti a Pongác Kiadó csapatát, különösen Mendlik Bálintot és Neogrády-Kiss Barnabást, akiknek feltehetőleg nem kis időbe telt valódi naplóhangulatot adni a kötetnek. Ugyanis minden oldalon más-más képet, motívumot találunk, mintha Kisó a számára fontos dolgokat valóban bele is ragasztotta volna a naplójába: színházjegyek, könyvborítók, rajzok, aláírások, sms-üzenetek, stb. Ez is egyedivé és egyedülállóvá teszi a kötetet.  Összességében tehát egy könnyed nyári olvasmányt kaptam, aminek örülnék, ha lenne folytatása, a lehetőség meg van benne.   A sárga kanapé  2. konyvkritika.blog   A második részben ugrunk pár hónapot előre, Kisó és Ádám már egy ideje együtt járnak, és minden boldognak tűnik. Azonban ahogyan telik az idő, úgy bukkannak fel a problémák is. Először bejön a képbe Linda, aki láthatólag rányomul Ádámra, majd végül annak bátyjánál, Kristófnál köt ki. Brigi életében pedig feltűnik újra a színen az első nagy szerelem, akit viszont Ádám nem tud elviselni. E közben zajlik az élet az iskolában is - pontosabban nem, mert Kisót annyira lekötik az érzelmei, hogy időnként hajlamos elfelejtkezni a továbbtanulásról. És ez még csak a kezdet... Ami továbbra is elmondható a kötetről, hogy a felépítése, a kivitelezése csillagos ötöst érdemel. Minden nap egy új lapon kezdődik, akár egy igazi napló, a betűtípus is hasonlít kézírásra (de nem zavaró olvasni), és a minden oldalon más-más illusztráció (plakátok, borítók, mozijegyek, sms-üzenetek, fényképek, stb.) igazán egyedivé varázsolják a könyvet. Viszont sajnos a környezettudatos énem nem tud elmenni a mellett a tény mellett, hogy mindez roppant felesleges. Ugyanis úgy saccolom, hogy mintegy száz üres (pontosabban betű nélküli) oldal kap helyet a kötetben, azokról a napokról nem is beszélve, ahol egy mondatot, vagy csak egy bekezdést olvashatunk. Éppen ezért roppant csalóka is az oldalszám, állítom, hogy folyamatában nem tenne ki a szöveg 200 oldalnál többet.  Ez utóbbi azonban nem felrovás, mert röviden is lehet jót alkotni. L. Molnár Edit pedig maradt a jól bevált receptnél: életszerű helyzeteket teremt, Kisó a naplójában a sulis élményeiről nem igazán mesél (mert valljuk be, egy tizenhat éves lányt azért jobban izgat a szerelem, meg hogy ki kivel kavart, semmint, hogy mit vettek történelemből). Bár egy idő után kissé zavaróvá válik, hogy Kisó és Ádám folyton egymásnak esnek (hol szexuálisan, hol féltékenykedésükben), és tulajdonképpen négyszer-ötször megismétlődik minden szituáció, míg eljutunk a végkifejlethez. Közben Kisó sorozatokat néz, minden héten egyszer elkésik az iskolából, meg bulizni jár. Az első résznél még elment számomra, hogy gyakorlatilag semmilyen nagyobb csavart nem kapunk, de itt ez most már kevés volt. Hiába életszerű, hiába realista, nekem hiányoztak az igazi karakterek (akiknek pont a rövid bejegyzéseknek köszönhetően idejük sem volt kibontakozni), a valódi konfliktusok (még mindig hiányolom, hogy Kisó összevesszen a szüleivel). Egy ponton kezdett jobban érdekelni a történet, mikor az iskolai bántalmazásokkal párhuzamosan bejött a képbe egy új szereplő, de sajnos őt olyan gyorsan el is felejtette Kisó, mint amennyire az elején még sajnálta, pedig pont erre kívánta felhívni a figyelmet a szerző. A célközönségnek bizonyára be fog jönni ez a történet is, én viszont azért csendben reménykedem, hogy a harmadik kötet immáron terjedelmében, karaktereiben és cselekményében is kedvemre való lesz.