Máthé Áron   Medveszív című regény az Altináj folytatása. Újabb kalandokon keresztül kísérhetjük végig Csábánt, az egyszerű sztyeppei nomád kisfiút, aki megküzd Korkutájjal és az őt támogató sötét erőkkel. A könyvben voltaképpen a jó és a rossz harcáról olvashatunk. A mese emellett igyekszik a magyarság néppé-nemzetté válásának legkorábbi időszakáról is képet adni. A Medveszív összetett regény – a meseregény és az ifjúsági regény kategóriákhoz lehetne sorolni. Témáját tekintve inkább meseregény, kidolgozottságát, nyelvezetét tekintve inkább ifjúsági. Összetett olyan szempontból is, hogy a lehető legtöbb mindent szerette volna az író a könyvbe belezsúfolni.   Legnagyobb erénye az Altinájjal együtt a hiánypótlás – az ifjúság számára régen íródott hasonlóan színes és izgalmas mű a magyarság pusztai korszakáról. Legnagyobb bűne és hibája erőltetett modernsége – sőt, trendisége: a szereplők szóhasználata és castingolása már-már „Barátok közt”-ös „magasságokat” ér el. Mintha a regényben összekeveredne a korabeli viselkedés és szóhasználat és a mai „fiatalos” vagy annak inkább tűnő beszédmód. A sztyeppei nomád kultúra és viselkedés ábrázolásakor a szerző igazán támaszkodhatott volna Herczeg Ferenc és Kós Károly vonatkozó regényeire, a Mondák Könyvére, illetve A.V.G. Jan Tatárjárás-trilógiájára. Összetettsége előny és hátrány egyszerre: a cselekmény, a leírások néha bonyolultnak, hosszadalmasnak tűnnek, egy-egy rész pedig mintha ki is maradhatna – vagy akár egy harmadik könyvben kaphatott volna helyet. A történettudomány oldaláról nézve a lektor, Somfai Kara Dávid neve elég garancia kellene, hogy legyen a könyv szakmai oldalát tekintve. Talán mégis érdemes lett volna egy néprajzost, egy történészt és egy régészt is megkérdezni a felhasznált motívumok és események hitelességéről. A nyugati országokat bíráló résznél a szerző kissé elveti a sulykot – mintha elfelejtené, hogy 1000 éve ehhez a kultúrkörhöz tartozunk. Itt különösen az a hosszan részletezett kijelentés bántó, mely szerint a nyugatiak elpuhultak, dekadensek, őrültek, valamint nem tudnak és nem is szeretnek harcolni. Vajon mit szólnának ehhez a római legionáriusok, vagy a hazájukért elesett keleti gót harcosok – s nem utolsósorban Szent László királyunk, aki nyugati királyként vert tönkre „íjfeszítő” népeket? A lenézés a nomádok és letelepedettek oldaláról természetesen kölcsönös volt – de volt egyfajta megbecsülés is. Ennyit a mű hibáiról. A legjobban a leginkább hiteles részek tetszettek – Turuntáj, a nemzetségi táltos „utazása” és a népmese-szerű leszámolás Csukurral, a gonosz táltossal és az ehhez kapcsolódó griffmadaras menekülés. Az előbbi teljesen életszerűen adja vissza a pusztai sámánok „világfa-mászását” és egy bad trip keverékét. Az utóbbi pedig az ismert magyar népmese kidolgozott változatának tekinthető – bár a végén a teljes végtagcsonkolással kissé túlzásba esett a szerző, óhatatlanul is a Gyaloggalopp Fekete Lovagja jut eszünkbe, ami kissé ugye rontja a drámai hatást… A műben ugyanis Csábán, hogy kijusson a másvilági szakadékból, Alpkarakus, a griffmadár segítségét veszi igénybe. Útközben kenyérrel és hússal eteti a madarat, végül elfogy az elemózsia, s a saját testrészeit kell odaadnia: kezét-lábát mind. A népmesében pedig pusztán egy-egy falat húst kanyarít a combjából a szegénylegény és azzal eteti a madarat. A szerző ügyes eszközzel magyarság talán legtömörebben és legszebben kidolgozott crédóját éppen a gonosz táltos-dzsatcsi (esőcsináló) szájába adja – már ezért is megérte elolvasni a művet. A könyv minden hibája ellenére még egyszer hangsúlyoznunk kell: az Altinájjal együtt hiánypótló munkáról van szó. Forrás: ekultura.hu