Párviadallal kezdődik a történelmi regény: a koppányi vár török urát, Oglut megöli az apja halálát megbosszuló Babocsai László. A halálra sebzett török tiszt utolsó percben békejobbot nyújt ellenfelének, és arra kéri, hogy leányát, Zsuzsát, akit magyar felesége szült, vegye gondozásába. Így bontakozik ki a romantikus elemekkel átszőtt történet, amely hitelesen mutatja be a dunántúli végvári harcok hétköznapjait.   olvasonaplopo.eu A történet 1586. Szent György havának első szerdáján kezdődik. Fonód végházának egyik szobájában végvári vitézek ülnek egy asztal körül és egy iródeákot figyelnek, aki levelet ír. A levelet Babocsai László nevében írja a deák Oglunak, a koppányi török agának. A levél lényege, hogy Oglu aga évekkel azelőtt párbajban megölte Babocsai László apját, Babocsai Gáspárt. László akkor megesküdött, hogy bosszút áll apjáért. Ezért most levélben kihívja Oglu agát párbajra. Kéri, hogy Oglu válaszában jelölje meg, hogy hol és mikor legyen a párbaj. A levelet felolvassa a diák, a vitézek, köztük Babocsai László is rábólintanak, majd mindenki a gondolataiba mélyed az asztal körül. Babocsai László visszaemlékezik arra a napra, amikor apja a párbajban meghalt. Egy májusi nap volt, ő még akkor a szülői házban lakott anyjával. Tudták, hogy apja párbajozni ment egy török vitézzel, nem aggódtak, hiszen apja gyakorlott kardforgató volt, sok ilyen párbajt vívott már. Ezúttal azonban ő veszített, társai hozzák el holttestét Lászlónak és az anyjának. László akkor ünnepélyes esküt tett, hogy megbosszulja apját. Elszökött otthonról, apródnak, majd vitéznek állt, mindent megtanult a kardforgatásról, amit lehetett. Mostanra már elismert végvári vitéz. Közben az asztal körül ülő vitézek is megélénkülnek és a párbajról kezdenek beszélgetni:   Potyondy Miklós a párbajozók egészségre iszik. Neki egyébként is az az ismertetőjegye, hogy mindig talál okot az ivásra. Szalai Pista nem érti, hogy László miért mindenáron karddal akar megvívni Ogluval, hiszen a török aga híres kardforgató. Bogics Markó, a kipróbált horvát vitéz is egyetért Szalaival. Az ellenséget olyan dologban kell megfogni, amihez nem ért. Márpedig Oglu aga nagyon ért a kardforgatáshoz. Markó szerint László könnyen kikaphat. Erre Babocsai László párbajra hívja Markót. Természetesen nem halálos párbajra, csak tréfából. Csak sisakra és páncélingre lehet sújtani és szúrni. Minden találat után egy kancsó bort fizet az, akit eltaláltak. A vitézeknek tetszik a dolog, gyorsan megteszik az előkészületeket. Ekkor nyit be a szobába Csomay Ferenc, a kapitány: „– Mit csináltok? Ki engedte? Úgy csattant a hangja, mint az ostorcsapás. Az öregebbek köréje tolongtak. – Nemzetes kapitány urunk! Csak játék. Fogadásra megy. – Az más – enyhült meg Csomay Ferenc kapitány, aki amilyen apró ember volt, akkora rendet tartott a zabolátlan végvári legények között. A titkos bajviadalokat szigorúan megtorolta, és a törökkel is csak ritkán, elkerülhetetlen esetekben engedélyezte.” Vagyis elméletileg László számára tilos lenne párbajozni Oglu agával. Megkezdődik a baráti küzdelem Babocsai László és Bogics Markó között. Markó idősebb és tapasztaltabb is, mint László, hevesen támad. László azonban könnyedén hárítja el a vágásait, ami nagyon felbőszíti a horvát vitézt, egyre dühösebb lesz, de nem tud találatot bevinni. László végül ellentámadásba megy át és könnyedén sújt le többször is a horvátra. László nyert. Ekkor azonban Markó elszólja magát: „A küzdők lehányták magukról a vérteket. Bogics kifújta magát, megrázta ellenfele kezét. – Jó vitéz vagy, de még jobb leszel. Nem adnék a török fejéért…” Ezt persze Csomay kapitány is hallja, meg is villan a szeme, hiszen tilos a személyes párbaj a végvári vitézek és a törökök között. László azonban úgy dönt, elmondja kapitányának, hogy miért akar párbajozni. Kiderül, hogy annak idején, évekkel azelőtt Csomay is ott volt, amikor Oglu megölte László apját, sőt Babocsai Gáspár gyerekkorai jó barátja volt. Megérti a fiú bosszúvágyát: „De te kemény esküvést tettél apád lelki boldogságára, aki nekem gyerekségemtől fogva kenyeres pajtásom volt, hát ne kérje tőlem számon a másvilágon az ő lelki üdvösségét… Pihenjen békén – suhintott egyet kezével –, én elengedlek… Most pedig hozzatok bort!” A feszültség ezzel felengedett. László most már hivatalosan is engedélyt kapott a kapitányától, hogy megvívja a párbajt Ogluval, a koppányi török agával. Ahhoz, hogy a fejezetet értelmezni tudjuk, néhány dolog magyarázatra szorul: Szent György hava áprilist jelöli. Fonód a Balaton partján lévő Fonyódot jelenti. A végház kisebb erődítményt jelenet, ami nem olyan jelentős, mint a végvár és nem is olyan erős. A fonódi végház sajátossága, hogy bevehetetlennek tartják, mert mocsár veszi körül. A levelet azért az íródeák írja, mert egy átlagos korabeli végvári vitéz nem tudott olvasni. Sőt, regényünkben még Csomay Ferenc, a kapitány sem tud írni-olvasni. A korban ezt nem tartották fontosnak, azért van az íródeák, hogy az ilyeneket elintézze. Az aga török címet jelent, de itt most nem (csak) katonai rangról van szó. Az aga ugyanis a török náhijék élén álló közigazgatási vezető (is) volt. A náhije pedig mindig egy nagyobb török közigazgatási egység, a szandzsák részét képezte. Nagyjából a magyar járásnak felelt meg. Oglu aga tehát a koppányi náhije közigazgatási (és minden bizonnyal katonai) vezetője is volt. 1586 környékén nem voltak jelentős összecsapások a magyarok és a törökök között. Gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy mindkét fél katonasága unatkozott. Ezért gyakoriak voltak a személyes párbajok a törökök és a magyarok között. Ez viszont azzal a következménnyel is járt, hogy a kétféle katonaság megismerkedett egymással, már-már személyes viszonyba kerültek. Tisztelték a másik jó bajvívóit. A török katonák közül sokan már Magyarországon születtek és kiválóan beszéltek magyarul. Ezért – annak érdekében, hogy a két sereg közötti baráti, személyes kapcsolatok kiépülését megakadályozza – a központi hatalom szigorúan tiltotta a személyes párbajozást, komoly börtönbüntetés járt érte.