Bodzának és Nagyinak egyetlen esélye marad a megmentésére: ha felhívják rá az emberek figyelmét.Ám ehhez egy csodálatos fotóval meg kell nyerniük egy frissen kiírt pályázatot. Vajon sikerül megmenteni a környék legöregebb fáját? És milyen további kalandok várnak rájuk a fotópályázat után? Lovranits Júlia Villő biológus, író, népszerű mesemondó, akinek szívügye a természet megszerettetése. Vérbeli mesélő, aki szerint egy budapesti lakótelepen is karnyújtásnyira rejtőznek a csodák, csak ki kell nyitnunk szemünket, hogy meglássuk. Tarts te is Bodzával, fedezd fel a világ lenyűgöző szépségét! Felolvasásra 5 éves, önálló olvasásra 8 éves kortól ajánljuk!   Részlet a meseregényből Miből lesz a madarász? Bodza úgy érezte, semmi különleges nincs benne. Még a tornasorban is csak második volt – ráadásul hátulról. Ha te vagy a legkisebb, az olyan aranyos dolog. Ha meg a legnagyobb vagy, akkor büszkén a többiek fölé magasodsz. De másodiknak lenni, ráadásul hátulról? Az nem menő, ugye? Ám ha a természetről kérdezte valaki… A fákról, a madarakról, a pillangókról aztán igazán tudott mesélni! Amilyen csendes volt Bodza, olyan zajos a Nagyi. Egy nap Vica nagyi a fejébe vette, hogy nyugdíjba megy. Ha azt jelentette volna be, hogy armadszor is férjhez megy, senki sem ijed meg, de hogy nyugdíjba?! – Mit fogsz csinálni egész évben? – sápítoztak a kolléganők. – Nem hiányzik majd az iskola? – Szegény! – mondta Csilla néni, Bodza osztályfőnöke. – Azt hiszed, egy nyugdíjasklub neked való lenne? Vagy egy varrókör? Tudsz te egyáltalán varrni, édesem? – Ti csak ne izguljatok! – hűtötte le őket Nagyi. – Tudjátok, éppen egy éve költöztek a szomszédunkba a fiamék. Majd az én ügyes kisunokám kitalál nekem valamit! Amikor pedig Bodza iskola után átszaladt a szomszéd panelházból Nagyihoz, együtt indultak „felfedezőútra” a szobákban, vagyis nekiálltak takarítani. Nagyival a takarítás mindig külön élmény volt, mert rengeteg kincset lehetett lelni. „Felforgatjuk a házat!”, szokta mondani kedélyesen. Ilyenkor Nagyapa és Lili kutya rémülten vonultak fedezékbe. Nem úgy Bodza, aki lelkesen csatlakozott a házfelforgató-különítményhez! Ezeket találták: - 1 pár horgolt csipkekesztyűt (még az ükmamáé volt), - 1 doboz bonbont (szerencsére nem az ükmamától – Nagyi kapta a névnapjára, így meg is ették), - 1 kerek kalapdobozt régi kalapokkal (ezeket sorra fel kellett próbálni, jutott belőle Lili kutya és Nagyapa fejére is), - 1 színházi látcsövet (ez megint az ükmamáé volt valaha), - 1 orosz katonai távcsövet (ez a dédpapáé volt), - 1 doboz szerelmes levelet (ezeket egytől egyig a Nagyinak írták!). Akkor aztán kifújták magukat, és szemlét tartottak a gyűjtemény felett. Nagyi a kezébe kapta a színházi látcsövet, és az ablak felé fordította. Egyenesen átnézett a szemközti panel egyik erkélyére. – Na, a Matild most teregette ki a bugyogóit az erkélyre! Nézd már, csipkéset hord! Pirosat! – Köszi az infót, Nagyi! – vihogott Bodza. Ő az orosz katonai távcsövet kaparintotta meg, de nem Matild néni bugyijai érdekelték. Nagy, zöld madár repült át a parkon. Aztán leszállt a földre az egyik fa tövébe, és csapkodni kezdte a csőrével a talajt. – De gyönyörű! – sóhajtott fel a kislány. – Oda nézz, Nagyi, egy zöld küllő! Zöld is, sárga is és piros is! Ott feljebb meg van egy pici madár, az piros, sárga meg fahéjbarna! Az meg a tengelic! – Nahát, eddig azt hittem, veréb! – lepődött meg Nagyi. – Mutasd! – marta el a nagy távcsövet. – Te, Bodza, az a zöld nem Matild papagája, a Györgyike? Menjük le, fogjuk meg! Szívszélhűdést kap az öreglány, ha nem találja a kalitkában. – Nagyi – vigyorgott Bodza –, ne izgulj, árt neked a te korodban! Az a zöld madár nem a Györgyike! Mondom, az a zöld küllő! Egy harkály. Mindig is itt élt a kertben, csak nem vetted észre; én már megnéztem az interneten. – Lehetetlen! – csodálkozott Nagyi. Aztán újabb madarakat fedezett fel. – Oda nézz, oda nézz! Még egy elszabadult papagáj! Abban meg piros is van! Hű, mennyi papagáj van ebben a parkban! – Nagyikám, azok a tengelicek! Vadmadár, nem papagáj! – mondta Bodza. – Állítólag szép hangja van, mint az üvegcsengettyűnek. Nyissuk ki az ablakot! Ahogy az ablakot nagy óvatosan kinyitották, behallatszott a zöld küllő „klü-klük-klü” kiáltása, egy gerle búgása, és a tengelic finom, csilingelésre emlékeztető hangja. Így esett, hogy Bodza és Nagyi felcsaptak madarásznak és természetmegfigyelőnek.   Nem könnyű ez a fényképezősdi! Bodza még másnap iskola után is mindenféle limlomok között találta Nagyit. Szomorú, poros könyvtornyok, fiókokból előrángatott színes harisnyák hevertek szanaszét. Nagyi minderre ügyet sem vetett. Megszállottan csépelte a számítógépet, zümmögtette a nyomtatót, és vidoran így szólt: – Ide nézz, Bodzavirágom! – Bodza itt már komolyan kezdett megijedni. Valami nem mindennapi dolognak kellett történnie, mert Nagyi megfeledkezett róla, hogy Bodza utálja ezt a becenevet. – Itt azt írják: Kerületi nyugdíjas és diák fotópályázat! Bodza megnézte a kiírást. Felh Felhívás: Kedves nagyszülők és unokák! A XXIV. kerület természetfotó-pályázatot hirdet „Lásd meg a szépet!” címmel.