Egy nap igazán különös dolog történt vele, pedig a reggel éppen úgy indult, ahogy máskor is szokott. Édesanyja először kedvesen, majd egyre bosszúsabban kérte, hogy keljen már föl. Marci dühösen a fejére húzta a takarót, mert nem szerette, ha dorgálják. – Marcikám! Este megint nem akartál ágyba bújni, most meg fáradt vagy felkelni. Ígérd meg, hogy este nem húzod majd az időt, hanem szépen befejezed a játékot, amikor szólok, és elmész lefeküdni, rendben? Marci dünnyögött valamit válaszul, amit lehetett akár igennek is érteni, majd öltözködni kezdett. Miután sikerült teljesen felébrednie, visszatért a jókedve is, és egész nap nem gondolt arra, hogy vajon mit jelenthet az, hogy „időben lefeküdni”. Nem is volt semmi gond egészen addig, amíg be nem sötétedett. Marci megvacsorázott, ügyesen megfürdött, aztán kikönyörögte, hogy kicsit még játszhasson. Anya engedékenyen legyintett: –  Jól van, játssz egy kicsit, legalább megnézem addig a híreket. Marci alagutat épített a kockából, sorba állította az autóit, de egyre nagyobb gombóc nőtt a torkában attól, hogy mindjárt vége lesz a híradónak, és akkor neki le kell feküdnie. Már nem is tudott másra gondolni, csak erre, és bizony félni kezdett. Hamarosan anya oda is szólt neki: - Marci, szedd össze szépen a kockát, és menj lefeküdni! Marci úgy tett, mintha egyáltalán nem hallaná, de amikor anya felemelte a hangját, nagy nehezen pakolni kezdett. Betett egy kockát a helyére, aztán hosszan nézegette a következőt, mielőtt a kosárba tette volna. –  Ne húzd az időt, kisfi am! Késő van. Mit ígértél reggel? Holnap megint nem tudsz majd felkelni! Marci csak annyit értett az egészből, hogy anya mérges, megint kezdődik az esti veszekedés, és ettől egyre rosszabb lett a kedve. Anya is ugyanerre gondolt, meg arra, hogy milyen sok munkája van még, és ezért neki is egyre nőtt a rosszkedve. Nagy nehezen mégis ágyba került Marci, és rácsukódott a szobaajtó. A napközben oly barátságos szoba most egyszeriben fekete lett és sötét. Mindenféle titokzatos árnyak repkedtek egyik sarokból a másikba. Marci becsukta a szemét, de így még rosszabb volt, mert érezte, hogy az árnyak ott vannak, egészen a közelében. –  Anya! – kiabált panaszosan. – Szomjas vagyok! Pár perc múlva anya meghozta a pohár vizet. Marci megpróbált olyan lassan inni, amennyire csak bírt, hogy anyut minél tovább sikerüljön maga mellett tartania. Közben pedig vágyakozva fi gyelte a kintről beáramló barátságos, sárga fényt, ami olyan ügyesen felfalta a szoba fekete sötétjét. Persze a leglassabban ivott víz is elfogy egyszer, ez ellen nincs mit tenni! Marci ismét magára maradt, a sötétség pedig újra beterítette a szobát. Kiment pisilni, zsebkendőt kért, majd ismét vizet, de miután anya azt mondta, ha még egyszer kijön, nagyon mérges lesz, Marci mukkanni sem mert többé, csak csendesen szipogott az ágyon. Ekkor azonban valami megváltozott. A szobát narancssárga fény töltötte be, és egy zöld gesztenyefalevél libegett Marci ágya fölött. A kisfi ú tátott szájjal nézte, abbahagyta a szipogást, és egyszeriben megnyugodott. A levél lassan leereszkedett az ágyra, és egy icipici, szeplős manócska ugrott le róla. Ruhája kék volt, mint a nyári égbolt, hosszú sapkája pedig úgy szikrázott, akár az aranyló nap sugara. Amint a manócska megérkezett, a félelem riadtan menekült ki a szobából. Marci hangosan felkacagott. – Ki vagy? – kérdezte a manótól. – Kékmanó vagyok. Eljöttem hozzád, hogy megvigasztaljalak, mert úgy vettem észre, hogy nagyon egyedül érzed magad. Hallottam, ahogy sóhajtozol. – Igen. Utálok aludni! Itt maradsz velem? – Persze! Rosszul érzed magad egyedül, igaz? – Igen. Nem szeretem, hogy sötét van. – Könnyebb lenne, ha nyitva lenne az ajtó? – Igen. Akkor nem lenne ilyen sötét, és még anyát is hallanám. Akkor tudnám, hogy itt van! – Jól van, szívesen segítek! Beszélek anyukáddal, csak várd meg, mi történik. Utána pedig jövök, és mesélek neked. Kékmanó kilibbent a szobából, és kisvártatva anya jött be helyette. – Nem alszol még, kicsim? Mi baj van? – Nem szeretem a sötétet. – Nyitva hagyom az ajtót, ha szeretnéd. És tudod, hogy mit találtam ki? Az ágyad mellé teszünk egy icike-picike lámpát, amit akkor kapcsolhatsz fel, amikor csak akarsz. Most pedig kimegyek a konyhába, elmosogatok, hallani fogod, ahogy csörömpölök az edényekkel. Mikor végeztem, bejövök megint hozzád, és megpuszillak. Akkor is, ha ébren vagy, és akkor is, ha már elaludtál. Jó lesz így? Marci mosolyogva bólogatott, és nagyon hálás volt Kékmanónak a segítségért. A manócska pedig betartotta az ígéretét, visszajött és mesélni kezdett: 2. Mese álommanóról Vissza a sorozathoz