Volt néhány dolog, amit Marci ki nem állhatott. Ezek egyike volt a hajmosás. Anya sem szerette ezeket a napokat, próbálta húzni-halasztani a dolgot ő is, de hiába! Nem volt mit tenni, minden héten eljött az a nap, amikor Marcinak meg kellett mosni a haját. Ehhez anya nem is volt elég egyedül, kellett hozzá apa is, mert bizony Marci annyira csapkodott és ordított, hogy le kellett őt fogni. Ez pedig nagyon-nagyon rossz érzés, mert apa nagyon erős, aminek Marci máskor örülni szokott. Hiszen az borzasztó fontos, hogy egy gyereknek erős apukája legyen, mert ahhoz sok-sok erő kell, hogy földobálja a kisfiát a magasba! Meg azért is fontos, hogy eldicsekedhessen Zolikának az oviban, hogy az apu fél kézzel felemel egy olyan súlyzót, amit a többi apuka két kézzel sem bír, sőt, ha kell, még egy óriási dínót is földhöz vág!
De azt, hogy apu az erejét arra használja, hogy lefogja őt, azt azért nehéz megbocsátani. Mert hiába tudta Marci, hogy hajat mosni muszáj, mert csúnya lesz meg piszkos, meg bogarak másznak bele, meg különben is kicsúfolják az óvodában, azért ő mégsem szerette a hajmosást. Hogy miért? Mert a víz folyik össze-vissza, és az nem jó érzés, azt pedig végképp utálta, ha az arcába csöpögött.
És hiába mondta anya, hogy ne félj kisfiam, majd vigyázok, nem megy a szemedbe, azért ebben soha nem lehet biztos az ember. Mert mi van, ha mégis? És a vége valahogy tényleg mindig az lett, hogy az arcába meg a szemébe folyt a víz. És hiába mondta apa, hogy ez azért van, mert nem marad nyugton. Egyáltalán nem biztos, hogy akkor nem folyt volna a szemébe, ha nyugton marad. Egyébként pedig annyira megszokta már, hogy a hajmosásnál sírni kell, hogy eszébe sem jutott nem sírni ilyenkor.
Este tehát, amikor felhangzott a félelmetes mondat, „Ma hajat kell mosni, kisfiam.”, Marci visítani kezdett. Anya először nyugtatta, aztán szidta, de Marci szinte nem is hallotta a saját hangjától.
Ám egyszer csak mégis történt valami! Valami egészen meglepő, amitől Marci elfelejtett tovább sírni. Egy hatalmas, szivárványszínű szappanbuborék libbent a szeme elé, és a közepében egy kedves, ismerős alakot pillantott meg. Kék volt a ruhája, mint a nyári égbolt, sapkája pedig úgy tündökölt, akár az aranyló nap sugara. Kékmanó integetett a buborékból. Marci abbahagyta a sírást, és kíváncsian figyelte a manót, aki vicces fintorokat vágott, és mondókával kísérte anya mozdulatait:
– Lipityem és lipityom,
a hajadat megmosom.
Hű, de hideg ez a sampon,
elsimítom a hajadon.
Birzelem és borzolom,
fidrezem és fodrozom,
dirgelem és dörgölöm,
még jól le is fröcskölöm,
így ni!
Hajtsd hátra a fejedet,
becsukhatod szemedet.
Licsi-loccs, licsi-loccs,
ugye, máris csiklandoz?
És most:
Leitatjuk,
megtöröljük,
megszárítjuk,
megfésüljük,
a tükörben
megnézhetjük,
hogy szép lett-e,
eldönthetjük.
Szép lett?
Szép!
Jó lett?
Jó!
Csinos lettél, kismanó!
Annyira vicces volt, ahogy Kékmanó bohóckodott, hogy Marci kacagni kezdett, és észre sem vette, hogy anya közben ügyesen megmosta a haját. Apa sem szorította már, hanem vele együtt kacagott. És nohát! Egy csepp víz sem csorgott Marci szemébe!
Anya megtanulta a versikét és a bohóckodást Kékmanótól, így ettől kezdve sokkal vidámabbá vált a hajmosás. A legjobb pedig az volt az egészben, hogy anya és apa nagyon büszkék lettek Marcira, hogy olyan ügyesen hátrahajtja a fejét az öblítésnél, ahogy az igazi nagyfiúk szokták.