A kíváncsi óratörpe Eino, a kis óratörpe tanakodott fejét törve. Törte fejét töprenkedve, rőt szakállát söndörgetve, míg kipattant ím az ötlet, söndörgetés közbe jött meg: „Jaj, hát megvan, mit csinálok! Erdei törpének állok. Ez itt úgyis épp egy erdő.” S az erdőben útra kelt ő, ténfergett a kis tekergő mind mélyebbre mendegélve finnek fagyos fenyvesébe, sűrű erdő sűrűjébe, gyalogfenyők gyűrűjébe. Gombászott meg áfonyászott, mókusokkal bújócskázott, elerdeitörpéskedett, amíg rá nem sötétedett. Ekkor kap fejéhez Eino: „Félek a sötétben, ej, no, elfeledtem ezt a dolgot!” S onnantól már félve bolygott bent az erdő sűrűjében, gyalogfenyők gyűrűjében. Félt a nyesttől, félt a nyűtől, félt a szúrós fenyőtűtől, zuzmók zirrenő zajától, sarki szélnek sóhajától, gatyáskuviktól, gonosztól, fejre pottyanó toboztól. Így ahogy félt féldegélve, felfigyelt egy kósza fényre, kis kunyhóból jött a kóbor, törpék lakta házikóból. Eino behahóz a házba étlen-szomjan, elcsigázva, kurjant Eino elgyötörve: „Van-e itt a házba törpe? Van-e éhségem elűzni narancslé meg csokis müzli?” Volt a házba törpe hét is, adtak müzlit, narancslét is, toltak alá amott széket, szalvétát is kapott, szépet. Apró asztalt ülve körbe faggatja őt a hét törpe, szól a hét kis házigazda: „Mi szél hozott erre, mondsza, sűrű erdő sűrűjébe, gyalogfenyők gyűrűjébe?” „Aszél hozott” mondta Eino, a jó szóra juszt se hajló, a kíváncsi lébenkanál: „Aszél, hogy hát én ugyebár egy erdei törpe vagyok, volt is erdőm, ennél nagyobb, saját különbejáratú, volt benne zsiráf meg tatu, másmilyen volt, mint ez, majmos, csak az történt, hogy hát sajnos bumm, felrobbant véletlenül.” Nem néztek rá értetlenül, tátott szájjal ám a törpék, nem furcsállták, hogy mi történt, nem kapták fejüket föl sem, bólintottak csak rá bölcsen: „Öhömm, ühümm, igen-igen, hát, egy erdő már csak ilyen, előfordul, hogy felrobban, legközelebb vigyázz jobban.” Eino erre azt felelte: „Jójó, oké, persze persze, majd vigyázok jobban, rendben, nem félek a sötétben sem, csak hát ugye így most végül itt állok egy erdő nélkül, erdei törpe létemre nincsen erdőm szégyenszemre.” Látva, hogy hogy le van törve, azt felelte a hét törpe, szólt a hét kis vendéglátó: „Mért nem maradsz köztünk mától? Ha már egyszer úgyis itt vagy, állj be hozzánk nyolcadiknak.” „Oké” mondta erre Eino, a jó szóra juszt se hajló. A kíváncsi lébenkanál nem kérette kétszer magát. Faggatja őt a hét törpe, kérdik tőle érdeklődve: „Mondd, melyik a kedvenc szined?” „A kék.” „A kék? Nahát ilyet! Véletlenül van egy extra kék ágyikónk éppen plusszba, lám, csak jó az isten, jót ád, van kék színben pont egy pótágy, benne puha párna, paplan, el is nyúlhatsz rögtön abban.” Így hát a kis óratörpe félelemtől nem gyötörve úgy aludt el aznap este kékre festett ágyba fekve, kékre pingált törpeágyban, príma törpetársaságban, sorsa által szerencsézve, bemüzlizve-narancslézve, hogy nincs jobb a földön semmi, mint erdeitörpéskedni. Hogy hét törpe fújja: „Hejhó!” arra ébredt másnap Eino. „Hát te mit henyélsz az ágyba? Indulás! Irány a bánya!” „Mi? A bánya?” ült fel Eino attól félve, füle nem jó. „Mi? A mi? A…? Mi a kánya?” „Vár az ősi törpebánya!” vágta rá a többi törpe sürgetőleg ráüvöltve. „Indulnunk kell hama-gyorsan lámpáinkkal libasorban.” Azzal úgy ültő helyébe, sisakot nyomtak fejébe, jobbkezébe csöppnyi csákányt, balkezébe bányászlámpát. És hiába volt a hiszti, alig hagyták reggelizni, idő nem volt szinte semmi: másfél óra müzlit enni, negyedóra narancslézni, tíz perc falon legyet nézni, nem telt bele két óra se, menni kellett, nem volt mese, máris kellett indulni a törpebánya tárnáiba. Elindultak hama-gyorsan, lépegettek libasorban csákányukat vállra vetve, lámpáikat lengetgetve. A sor végén a kis Eino álmosan dalolta: „Hejhó!” Csengett a nyolc csöppnyi csákány lent az ősi törpebányán, a nyolc törpe egész estig munkát végzett, nehéz testit. Füttyszó hangzott, szólt az ének, míg fejtették lent az ércet, szállt szakálluk alól szitok, bányászták a bauxitot. Mire véget ért a műszak, s orruk újra érte fűszag, úgy kidőlt az óratörpe, a hejhót sem énekelte, kimerülve, elcsigázva tért haza a törpeházba. Benyitva a házikóba lelt látványra, lázítóra. „Ki ivott a narancslémbe?” háborgott a házba lépve. Föl volt dúlva, felettébb föl: „Ki evett a müzlicskémből, mikor volt még benne ennyi? Azt még meg akartam enni! Az még hagyján, hogy napestig munkát végzünk, nehéz testit, száll szakállunk alól szitok, bányásszuk a bauxitot, de hogy a bányából este holtfáradtan hazaesve, arra jöjjön meg a törpe: narancslevem kihörpölve, alszanak az ágyacskámba, csokis müzlim megcsócsálva, amit meg direkt nem ettem, az már mégis tűrhetetlen! Lámpásomat le is rakom, csákányom a földhöz csapom, búcsút mondok én, de végleg az erdeitörpeségnek!" Lámpását legott lerakta, csákányát a földhöz csapta, búcsút mondott ő, de végleg az erdeitörpeségnek.   A kis hablegény – részlet –   Messze északon, ahol a tenger kékségesen kék, és a lebukó nap hattyúnyakfehér habokon megcsillanó, rózsás fényétől aranyos, kivéve, amikor haragos, mert olyankor zöldségesen zöld, és magasra csapó, fekete hullámaival hétárbócos hajókat és halálravált, heringszagú hajósokat veszt el, élt egy kis hablegény, akit úgy hívtak, hogy Jesper. Egyedül éldegélt egy elsüllyedt hajóban, vagyishát, na jól van, nem teljesen egyedül, hanem a hat nővérével együtt, de árván, mert az anyukájukat elszakította tőlük sajnos egy végzetes éjen egy titokzatos ármány, nem tudni, hogy egy mélytengeri örvény, egy mérges pókhal, vagy egy bepipult piránya, vagy a viharos erejű délkeleti szél, aminek azóta sem változott meg az iránya, lényeg, hogy valahogy eltűnt, és azóta hiába várták ezek a szegény kis árvák, akik közül kétségtelenül a Jesper nevű kis hablegény volt a leginkább szegény, mert a nővérei, név szerint Gertrúd, Gréta, Freja, Frida, Jutta, Jütte egymással együtt voltak főve-sütve, de a kis Jespert soha nem vitték magukkal, amikor énekükkel hajósokat mentek csalni a halálba, és ezt ő nagyon nagy igazságtalanságnak találta. Nem voltak gonoszak ezek a nővérek különben, nem szórtak például az iszapba kagylóhéjat vagy csigaházat, és nem mondták neki, hogy mire megjövünk, Jesper, az iszapból ezeket kihalásszad, egyszerűen csak azért nem vitték ilyenkor magukkal Jespert, mivel még nem volt éneklésben expert. Búslakodott szegény kis hablegény, hogy az élete nem egy vadregény, és sokat sóhajtozott, hogy őt nem érti meg senki, és ez igaz is volt, mert még nem tudott beszélni, és a száján szavak helyett csak érthetetlen bugyborékolás ment ki, énekhangok helyett pedig csak éles kis sikkantások jöttek ki a torkán a zsenge életkora folytán, úgyhogy a nővérei csak nevettek rajta, amikor az énektudását tesztelte, és azt mondták neki, hogy „cuki vagy, Jesperke!” – De nem jöhetsz velünk – tette hozzá Frida –, mert kicsi vagy még, mint egy szardínia. – És nem akarjuk, hogy polipoknak vagy bepipult pirányáknak légy a martaléka – magyarázta Gréta. – Úgyhogy maradj csak ebben az elsüllyedt hajóban itt te – mondta neki Jütte –, és játsszál szépen a kincsesládákból kipakolt kardokkal meg kincsekkel, mert a zátonyon, ahova kiülünk hajósokat csalni az énekünkkel a halálba, számodra nincsen hely. – De emiatt ne legyél egyáltalán feldúlt – adott egy puszit a kobakjára Gertrúd, amire Jesper azt mondta, hogy bluggy-bluggy, és ezt úgy értette, hogy: – Igenis fel vagyok dúlva, és egyáltalán nem akarok játszani a kincsesládákból kipakolt kardokkal meg kincsekkel, mert az baromi uncsi, hanem veletek akarok menni a zátonyra, méghozzá most, és nem majd valamikor, ha én is nagy leszek, és megtanulok szépen énekelni mittudomén hány esztendő múlva! Amire azt felelte mosolyogva Freja, hogy: – Szia! Azzal otthagyták, és elmentek nélküle énekelni a zátonyra, és a leggenyább nővére, Jutta az uszonyával még fenékbe is rúgta. Sajgott kis hablegényünk alfele, de legalább annyira sajgott a felső emberfele, mint a lenti halfele, mert marcangolta szívét a búbánat, nem is beszélve a sóvárgásról, ami fiatal hablegény szívében Andersen mesék főszereplőire jellemző módon túláradt, és miközben azon kesergett, hogy nem csalhat hajósokat a halálba, és nem láthatja a ködösen kéklő messzi partokat, kipakolta a kincsesládákból a kincseket meg a kardokat, és ha talált egy drágakövekkel kirakott koronát, akkor felkiáltott, hogy „bluggy!” és ezt úgy értette: sapka! és a fejébe csapta, és ha talált egy tündöklő, kerek gyémántot, akkor felkiáltott, hogy „bluggy!” és ezt úgy értette: labda! és belerúgott a halfarkával abba, és ha kardot talált, azzal hadonászott, ha egy díszes kelyhet, abba belemászott, és ha olyasmit talált, ami nem korona volt vagy gyémánt vagy kard vagy kehely, hanem más bármi, azt a szájába vette, és elkezdte rágcsálni. Órákat elvolt ezzel a kis Jesper, és bizonyára ellett volna még órákat, de egy idő után azon kapta magát, hogy már nem hadonászik semmivel, és nem tesz a fejére semmit, már csak mindent a szájába vesz, és csócsálgat, és rájött, hogy azért csócsál meg mindent ilyen éheskésen, mert a vacsoraidő már elmúlt régesrégen, és az esti fürdésnek is itt volna már az ideje, ha nem a tengerben élne, és nem egy nagy esti fürdés volna az egész élete eleve, és aztán már biztos volt benne, hogy valami baj van, azért várat magára a hat nővér, név szerint Gertrúd, Gréta, Freja, Frida, Jutta, Jütte jötte, és akkor olyat tett a kis hablegény, mert amilyen kicsi volt, olyan nagy vagány, amilyet még soha azelőtt, mégpedig azt, hogy kiúszott az elsüllyedt hajó egyik kis kerek ablakán.