– Na, de mivel szurkál meg a Nap? – kérdezte Marci Kékmanótól. – A sugaraival. – Á, én azt úgysem hagyom! Ha szurkálni akar, észreveszem, és elfutok előle. – Tudod, a vízparton, játék közben, pancsolás közben nem is tűnik fel, milyen nagy a hőség. Könnyen hólyagosra éghet a bőröd, megfájdulhat a fejed, a hasad. Jobb lesz, ha vigyázol magadra, hogy ne rontsd el a nyaralásodat ilyesmivel, mert még a végén úgy jársz, mint a szórakozott pékmester kenyere. – Miért? Hogy járt a pékmester kenyere? – Elmondom neked – mosolygott rá Kékmanó.   Mese a szórakozott pékmesterről Egyszer volt, hol nem volt, valahol az Óperenciás tengeren is túl, élt egyszer egy pékmester. Nagyon szerette a szakmáját, finom kiflit, foszlós kalácsot, ropogós kenyeret tudott sütni. Egy hibája akadt a pék mesterségének, mégpedig az, hogy nagyon szórakozott volt szegény! Ügyesen összegyúrta a tésztát, kelesztette, dagasztotta, kemencébe tette, de aztán sajnos megfeledkezett róla. Persze, mindig megfogadta, hogy „na, ezentúl másképp lesz, majd jobban odafigyelek”, de ez valamiért mégsem sikerült soha. Előfordult, hogy belemerült egy újfajta recept olvasásába vagy egy új tészta dagasztásába, a söprögetésbe, elment bevásárolni vagy váratlan vendég érkezett, de a vége mindig az lett, hogy nem vette ki időben a péksüteményt a kemencéből, és megégett. Fekete lett a kifli. Fekete lett a kalács. Fekete lett a kenyér. Leült egy nap a kemence elé, nem mozdult, csak bámulta az egyre pirosabbá váló kenyeret, de akkor meg a nagy figyeléstől nem tudott figyelni. Újra fekete lett a kifli. Fekete lett a kalács. Fekete lett a kenyér. Megunta a pékmester nagy szórakozottságát a Napocska, segíteni szeretett volna, ezért sugarait benyújtotta az ablakon, megsimogatta a pékmester arcát. – Jaj, milyen szépen süt a nap – sóhajtott fel a pékmester, behunyta a szemét, és napozni kezdett. A Napocska ekkor odaszólt a felhőnek: – Felhő, szólj a péknek, hogy ne égesse meg a kenyeret! A felhő esőt küldött az ablakra, mire a pék azt mondta: – Milyen szépen esik az eső! – és mosolyogva hallgatta az esőcseppek dobolását. A felhő ekkor szólt a szellőnek: – Szellő, szólj a péknek, hogy ne égesse meg a kenyeret! A szellő fújni kezdett, megcirógatta a pékmester arcát, aki erre azt mondta: – Jaj, de jólesik ez a szellő! – és közelebb húzódott az ablakhoz. A szellő most megkereste a kismadarat. – Kismadár, szólj a péknek, hogy ne égesse meg a kenyeret! Repült a kismadár, és az ablak előtt táncolni kezdett. – Szia, madárka, de szépen táncolsz! – kiáltott fel a pék, és csodálattal figyelte a madarat. A kismadár énekelni kezdett – És milyen szépen énekelsz! – tette hozzá elismerően a pék, és ügyet sem vetve a kemencében sülő kenyerekre, lehunyt szemmel hallgatta tovább a madárka énekét. A kismadár ekkor berepült a nyitott ablakon, csipkedni kezdte a pék kezét, aki erre rögtön kinyitotta a szemét, kinyitotta a fülét és kinyitotta az orrát is. – Jaj, a kenyér! – kiáltott fel, és szaladt a kemencéhez. Éppen időben! Illatos, ropogós lett a kifli, foszlós lett a kalács, és finom, piros-barnára sült a kenyér is. Jöttek is a vevők sorban, alig győzte kiszolgálni őket. Mire az utolsó vevő is elment, már csak egy icike-picike cipó maradt. A pékmester kétfelé vágta az icike-picike cipócskát. A felét megette, a másik felét a kismadárnak adta, így mind a ketten úgy jóllaktak, hogy meg sem éheztek addig, amíg le nem nyelték az utolsó falatot. Így volt, mese volt, edd meg, ami benne volt! Aki nem hiszi, járjon utána!   – Hihi, ez jó mese volt! – kacagott Marci. – És ha nem engedem a krémet, akkor megég a bőröm, mint a kenyér? És fekete leszek? Az vicces! – Először inkább piros – magyarázta Kékmanó. – És tényleg viccesen néznél ki, ebben igazad van. A baj inkább az, hogy az égés nagyon fájdalmas. Ezért jó, hogy a te anyukád nem feledékeny, és nem hagy kint benneteket a napon! – Igen, csak én utálom a krémeket, mert ragadós – érvelt Marci. Kékmanó megértette őt. – Akkor kitalálhatunk mást is – ajánlotta. – Mi lenne, ha felvennél egy pólót, és így játszanál a strandon? – Pólóban fürödjek? – Marci egészen kerekre nyitotta a szemét, annyira csodálkozott. – Igen. – Jó! – bólintott végül, mert tulajdonképpen ez egészen érdekes ötletnek tűnt. Azt hitte, majd anya is csodálkozik, és furcsának találja a kérését, de nem így történt. A szülők örültek, hogy sikerül megóvni Marci bőrét, és annak is, hogy nem kell hadakozni többet a krémezés miatt.  6. Augusztusi mese Vissza a sorozathoz