Eztán már csak az van hátra, hogy beszáljunk a repülőbe. A repülőgép úgy néz ki, mint egy óriásiszárnyas virsli, ablakokkal. Szép színesre festik a külsejét, és kényelmes kis karosszékek vannak benne. Azokban kell ülni, miközben felszállunk. Van a széken egy csatos öv, azt is be kell kapcsolni, az apukám szerint a biztonság kedvéért. A felszállás nagyon vicces érzés. Hasonlít ahhoz, mint amikor kisbaba koromban a daddy dobált a levegőbe. Csak azt nem értem, hogy a repülőnek miért nem mozog a szárnya, ha egyszer repül. - Mama! A repülőgép nem igazi madár? - Nem, a repülő nem madár, hanem egy gép, amelyik fölszáll az égbe és elvisz minket a Föld különböző pontjaira, például Amgliába a nagyihoz. - De szárnya, az van neki! Miért nem mozgatja? És ha nem mozgatja, hát hogyan száll föl mégis? - Igazad van, szárnyai vannak a repülőnek is, de ő egy kicsit máshogy használja őket, mint a madarak. A madarak csapkonak a szárnyukkal, úgy emelkednek följebb és följebb. A repülőgépnek viszont nagyon erős motorja van, az hajtja, ésa szárnyakkal csak segít - tartja a helyes irányt, nehogy eltévedjen Anglia felé. Közben már el is múlt a furcsa, liftező érzés a hasamból, és kinéztem az ablakon. Gyönyörű volt! Minthaegy nagy tál tejszínhab tetején úszkálnánk. Alattunk lebegtek a fodros, fényes, fehér felhők. Hirtelen nagyon jó kedvem lett tőlük. Mindegyik úgy nézett ki, mint valamilyen állat. Volt repülő nyuszi, kutya, medve, sőt, még egy kígyó is. Néha úgy láttam, hogy táncot járnak az égen, néha meg úgy mintha aludnának éppen. Egy igazi égiállatkert! Az út Angliáig nem olyan hosszú, ha repülőre ül az ember. Miután kigyönyörködtem magam a felhőkben, a mama elolvasott három mesét, utána kiszíneztem egy oldalt az új kifestőmben – és már ott is voltunk. Viszont ha autóval mentünk volna, a mama szerint talán még mindig utaznánk. Az angliai repülőtéren már nagyon izgultam. Nem tehetek róla, de ahogy leszállt a gép, a nagymamámat kereste a szemem. - Hol van már a grandma? - Mindjárt meglátod, fölvesszük a bőrönjeinket, átmegyünk a csapóajtón, és ott vár minket. - A bőröndjeink! Hát jöttek velünk a bőröndjeink? Hol? – mindenfelé körülnéztem, még a szék alá is bekukkantottam. - A gép gyomrában. Bepakolták oda az összeset Budapesten, most pedig, hogy leszálltunk, kipakolják őket. Hamarosan megkapjuk. A mamámnak igaza volt. A csomagjaink nemsokára megérkeztek, egy furcsa mozgó, körbeforgó szerkezeten. Az apukám gyorsan levette őket a szalagról, föltette őket a guri-guri tolókocsira, és már futottunk is ki, a csapóajtón. Azonnal megláttam az én nagymamámat és futni kezdtem, ahogy csak bírtam. - Grandmaaaa! - Lolaaaa! Kiabáltunk, aztán egymás nyakába ugrottunk mindketten. Az én nagymamám vár a legjobban a világon! Amikor meglát, odaszalad, átölel és el sem enged, egész hétvégén. Én meg mesélek neki a futballfényképes útlevélről, a csipogóskapuról, a tejszínhabfelhőkről, a narancsszínű repülőgépről, és a szárnyakról, amelyek nem mozognak... csak mesélünk és játszunk. Egész hétvégén.