Dakszli ikrekről szól a könyv. Itt látszik, hogy az írónőnek azért van egy csípős humoros oldala is, különben nem kényszerítené a gyerekeket a „dakszliikrek” kimondására. Szóval én látom, ahogy egy kisgyerek, akinek megtetszik ez a szóösszetétel, és mamát, papát, lakást összeköpködve ismételgeti. Hát még ha kicsit beszédhibás is. Csúnya húzás, valljuk be. Az írónő hatalma(s). Nekem elsőre olyan furcsának tűnt a témaválasztás: kutyaikrek. Hát vannak. Oké. Ezt a könyvet mondjuk felnőtt fejjel olvastam először (pedig azt hittem, hogy művelt kisgyerek módjára az összes Janikovszky Éva könyvet ismerem). Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van ikertestvérem (mi annyira azért nem hasonlítunk egymásra) és egy kicsit azért emlékeztet arra a helyzetre, amikor összekevertek minket, néha még a szüleink is. Szóval nyilván nem kutyanevelési segédlet ez a könyv. Mint az írónő gyerekkönyvei, ez is a szeretet adásának és elfogadásának módjairól szól. Lehet persze, hogy csak én egyszerűsítem le ennyire. Tehát adva van egy kedves idős házaspár, akik akár nagyszülők is lehetnének, csak unokák helyett nekik dakszli ikrek jutottak. A szeretet az ikrek és a házaspár között kölcsönös. Mi lehet akkor a csavar? Házaspárunk nem tudja megkülönböztetni a két kutyust, amit ők mondjuk sérelmeznek. Jön a szalagos megoldás, de persze a neveket attól még meg kellene jegyezni a szalagokhoz. Ez is kudarc. Kutyáink elszöknek hát, de messze az otthontól rájönnek, hogy nem tudnak gazdijaik nélkül éli, és mégis inkább hazamennek. Már itt is vége lehetne a könyvnek, megvan a tanulság, mindegy, hogy mik a körülmények, fő, hogy szeressék az embert vagy kutyát. Még egyet csavarodik a helyzet, nemcsak azért, hogy izgalmas legyen, hanem azért is, mert egy nézőpont nem nézőpont. Tehát a hepiend közepén – mintegy a történet csúcsaként – házaspárunk, most először erőlködés és szalag nélkül felismeri a kutyákat nevük szerint. Ezt szeretem az írónőben, hogy egy történetnek sohasem egy oldala van. Megtanít minket arra, hogy egy dolog csak akkor jó, ha minden érintettnek jó. Ennek örülünk, és szeretettel vegyes kajánsággal tanítjuk meg legjobb barátaink gyerekeinek a dakszliikrek szóösszetételt. Forrás: ekultura.hu   A mese nem kutyanevelési útmutató,  hanem szomorkás-mulatságos, életre nevelő példabeszéd, afféle iránytű, amelynek északi pólusán a legfontosabb üzenet: “hogyan kell jól, figyelemmel szeretni”.  Janikovszky Éva Bertalan és Barnabás, két dakszliról szóló történetét először 1969-ben olvashattuk, de mindmáig aktuális és megunhatatlan. A történet teljes mélysége, minden humoros helyzete és minden szomorú pillanata még drámaibban jelenik meg Schall Eszter illusztrációival. Nagyon leegyszerűsítve a történet arról szól, hogy a dakszliikrek – mondd gyorsan egymás után tízszer, dakszliikrek -, hiába hasonlítanak egymásra, önálló (kutya)lelkek, akinek nem tesz jót, ha összetévesztik őket. Bertalan és Barnabás boldog, hogy Borbála néni és Boldizsár bácsi – ennyi 'b' betűs név, még a dakszliikreknél is nagyobb nyelvtörő – szereti őket, de sajnos a két öreg, nem tudja megkülönböztetni az ikreket. Bertalannak és Barnabásnak a büszkeségük mellett alapvető szükségleteik is sérülnek, előfordul, hogy az egyikük kétszer kap enni, míg a másikuk egyszer sem, és hiába veti be Borbála néni a szalagos trükköt, továbbra is összekeverik a kutyákat. Végül az is kiderül, hogy erre a lehetetlen helyzetre és nem az a megoldás, hogy az ikrek világgá szaladnak, hanem bevetik leleményességüket.