– Matu vagyok, és a tenger az én otthonom – szólt a mély, reszelős hang, s a többiek megpillantották az idősödő cserepes teknőst, aki közelebb úszott hozzájuk.  A békés állat láttán Simafül hamar lecsillapodott. – Pusztító árvíz dúlt itt több héten keresztül – magyarázta Matu. –  Elsodort mindent! Állatot, embert, autót, házat. Mindent, amerre csak ömlött. És amikor végre elvonult, ezt hagyta itt maga után. Matu körbemutatott, majd uszonyával szomorúan odébb lökött egy konzervdobozt. Zinka átérezte az öreg teknős bánatát. Ha lenne még itt egy-két segítő uszony, talán meg tudnánk tisztítani a vizet – gondolkodott hangosan. – Hát, nem is tudom… – kezdte bizonytalanul az öreg. De Zinka a szavába vágott.  – Matu, ne búsulj, egykettőre rendet teszünk. Segítesz?  A lány röviden fölvázolta a tervét. Matu egy ideig csöndben bólogatott, aztán mint akit rakétából lőttek ki, korát és teknős létét meghazudtoló fürgeséggel látott neki a feladatnak, hogy minél több tengeri állatot értesítsen a mentőakcióról. Eközben a három tengerész sem tétlenkedett, színes vészjelző rakétákat lőttek a magasba, hogy felhívják magukra a környéken lakók figyelmét. Össze is gyűltek szép számmal, igen rövid idő alatt. Érkezett sok-sok rák, sirály, delfin, tengeri csillag, uborka és megannyi színes vízi lény. Zinka irányította a műveletet, a munkából pedig mindenki kivette a részét. Volt, aki az orrával tolta maga előtt, volt, aki a farkával terelgette, de olyan is akadt, aki a hátán cipelve gyűjtötte a koszos holmit a kijelölt helyre. A jól szervezett csapatmunka végül meghozta a gyümölcsét, Zinka vezetésével néhány óra alatt egy kupacba hordták a sok szemetet. – És most mi lesz? – kérdezte Matu a hulladékhalomra mutatva. Zinka sejtelmes mosollyal az arcán levette varázsköpenyét, és a szeméthegy tetejére borította. Az állatok lenyűgözve figyelték, ahogy a bűvös köpeny magába szippantja és elnyeli az egész olajos kupacot. Úgy eltüntette a piszkot, mintha sose lett volna ott.  A varázslat láttán a döbbent csöndet kitörő öröm követte. A tenger vize kivirult, ismét kéken csillogott, és lakói vidáman lubickoltak benne. Mire eljött az este, már nyoma sem volt a katasztrófának, a tükörsima víz felszínét csak egy-egy kósza örvény zavarta meg. Hogy háláját kifejezze, Matu egy hatalmas igazgyöngyöt adott Zinkának ajándékba, amely olyan szép volt, hogy a lány alig merte elfogadni. – Valódi kincs! Nagyon fogok rá vigyázni – mondta, és köpenye zsebébe rejtette a különleges gyöngyszemet.  Miután elbúcsúztak Matutól, hanyatt fekve élvezték a naplementét a ringatózó ladikban, és az eltelt nap izgalmaira gondoltak. Terebély és Zinka úgy kimerültek, hogy perceken belül álomba szenderültek. Csak Simafül nem tudott elaludni, az ösztöne nem engedte. Folyamatosan a vizet kémlelte, körbeszimatolt, majd egyszer csak felkapta a fejét, és kővé dermedt. – Föld! Föld! Föld! – ugatott izgatottan.  Zinka hunyorogva feltérdelt, és félálomban megpillantott egy veszélyesen közeli földnyelvet. Rögtön magához tért, és távcsövével gyorsan fölmérte a helyzetet.  „Árboc híján a hajót lehetetlen irányítani… a kormány is eltört… – gondolkozott –, ráadásul itt, a part közelében könnyen zátonyra futhatunk…” Hirtelen óriási reccsenés törte meg a csöndet. Hajójuk egy kiálló sziklának csapódott, és pillanatokon belül apró darabokra zúzódott. Egy kíméletlen örvény egyszerre szippantotta a mélybe mindhármukat. Végtelen hosszúnak tűnt az idő, amíg tehetetlenül süllyedtek, miközben érezték, hogy egyre nagyobb súly nehezedik rájuk. Aztán a víz mégis megkönyörült rajtuk, talán jótettükért cserébe. Vagy csak ősi természetét követte, mely egyik percben biztonságot, a következőben új kihívást tartogat. Mintha a torkán akadt volna valami, a tenger váratlanul kihányt magából mindent, amit előtte elnyelt, egészen a partig röpítve őket és a csónak maradványait. A hajótöröttek eszméletüket vesztve, ájultan hevertek a parton, amikor leszállt az éj és koromsötétség borult az ismeretlen tájra.