Pompor Zoltán   A Négyszögletű Kerek Erdő nemcsak nyelvi és formai, hanem világképi szempontból is a legegységesebb, az előző mesék morális világát összegző, betetőző kötet. Olyan kulcsfontosságú motívumok kerülnek újra középpontba, melyek Lázár Ervin első két évtizedének munkásságában érlelődtek, A Négyszögletű Kerek Erdőben megfogalmazott értékrend azonban a következő húsz év munkáira is előremutató hatással van. A magánnyal szembenálló közösségi lét fontossága, a szeretetmitológia, a mesélő attitűd formai sajátosságai, a játék mint lélekmentő tevékenység mind-mind fontos elemei voltak a korábbi Lázár Ervin-szövegeknek. Mindezen túl az Erdőbe érkezés egyfajta végállomásnak is tekinthető a magány elleni harcban: a szöveg narrátorát biztonságban tudhatjuk, hiszen a veszedelmek elől a Négyszögletű Kerek Erdőbe menekítette egy gyermekforma macska. A Négyszögletű Kerek Erdő olyan önálló mesék füzére, melyet a szereplők személye tesz egységessé, a könyvnek nincs összefüggő története, bár néhány ponton találkozunk korábbi kalandokra történő utalásokkal, mégis a történetek önállóan is egy-egy kerek egész mesét adnak. A történet elbeszélője csupán az első fejezetben hőse a mesének, ekkor E/1-ben mesélve a történetet vezeti be az olvasót a Négyszögletű Kerek Erdőbe, majd a mindentudó narrátor nézőpontjára vált át a szerző és a szövegen kívülről meséli el a szereplők kalandjait. A történet hőseit Mikkamakka vezeti a hétköznapi világból a mesei erdőbe. A zárt erdei világ emlékeztet A kisfiú meg az oroszlánokban helyszínül szolgáló kertre, mely a képzelet és a mese szabályai szerint működik, és csak különleges meghívással lehet eljutni oda. Az erdőlakók (Bruckner Szigfrid, Ló Szerafin, Aromo, Vacskamati, Nagy Zoárd, Szörnyeteg Lajos és persze Dömdödöm) mindannyian különös, különc egyéniségek, akik arra kényszerülnek, hogy a hétköznapi világban el nem ismert értékeiket az Erdő zárt világában éljék meg. Aromo és Ló Szerafin történetében ráismerhetünk a mindent uniformizáló, szűklátókörű, elnyomó diktatúra vonásaira. A nyúlfutás mintája a teknősbéka lesz, míg a kék színű csodalovat (lócsodát) pedig a csodára vak, dilettáns hivatalnokok „lószínűre” akarják átfesteni: „… az emberek nem hisznek a csodákban, a kék lovakban meg még kevésbé.” Ennek a humortalan, korlátolt gondolkodású világnak lesz emblematikus figurája Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, aki vak minden olyan fantasztikus dologra (nevetés, játék), ami az életet élhetőbbé, sokszínűbbé tehetné. A közös nevetés egyébiránt az egyik legfontosabb szomorúságűző szer, aki képes kacagni, hahotázni, az már megtette az első lépést afelé, hogy legyőzhesse mélabúját: „A nevetés ránk is ránk ragadt, a réten már nevetve futottunk.” A közös nevetés és a közös játék közösséget teremt, melynek megélése elképzelhetetlen a közösségen kívül rekedt, diktatórikus hajlamú Zordonbordon számára. A külvilág kizárásával létrejövő közösség tagjai először önmagukkal, majd egymással kerülnek konfliktusba. Az egyes epizódok pergő párbeszédeiből megismerhetjük az erdőlakók csökönyös természetét, kalandjaik azonban a kisszerű vitákon túlmutatva a másik elfogadásának tanulásáról szólnak, arról, milyen nehéz feladniuk úgy önmagukat, hogy valami értékesebb részévé válhassanak, ennek az elfogadásnak lesz az alapja a szeretet. „Mert tudja, hogy szükségünk van rá” – hangzik Mikkamakka egyszerű magyarázata a közösség erejéről, hiszen a barátok bármennyit veszekednek is, attól barátok, hogy számíthatnak egymásra. Mikkamakka kulcsfontosságú szereplője a történetnek, a Micimackó Róbert Gidájához hasonlóan kicsit kívülről, a felnőtt perspektívájából szemléli a történeteket. A gyermekként civakodó, egymást nehezen megértő szereplők indulatait bölcs nyugalommal csendesíti, ráadásul a külső veszedelmet az ő megérkezésével tudják legyőzni, és ő az, aki mindig pontosan érti, mit mond Dömdödöm.